Ma 2020. május 25. hétfő, Orbán napja van

Pengetős Trió: Este nálunk (Fonó Budai Zeneház)

Citera. Koboz. Tambura. Három, pengetős magyar népi hangszer, amelyeket külön-külön, esetleg kettőt együtt megszólaltatva jól ismerhetünk. Valószínűleg nem azokat, amelyek a történelmi Magyarország szinte átellenes sarkában őshonosak, ezért a moldvai koboz és a délszláv tambura zenés találkozása elképzelhetetlen lehetett a való életben. Arra pedig, hogy ezek egy közös zenekar instrumentumai lehetnek, nem sokan mertek gondolni.

Eddig.
A Pengetős Trió azonban túllépett a vonatkozó tradicionális alapvetéseken. Szerencsére, hiszen ahogyan mondani szokás: egy próbát mindenképpen megér! Nehezíthette a vállalást az autentikus népzene irányába való törekvés, ami persze valamelyes kötöttséggel jár, de hát – sportnyelven szólva – innen szép nyerni! És a Pengetős Trió – nyert! Vállalkozása véghez vitele és annak kiemelkedő minősége tekintetében egyaránt. Azonban korai még a minősítés, mivel a hangszerekről alig, a megszólaltatóikról pedig egyáltalán nem ejtettem szót.
A citera – amelynek használata általánosan elterjedt a Kárpát-Medencében – gazdaasszonya Berta Alexandra, akit elbűvölően erőteljes (ének)hangi adottsággal is elhalmoztak az égiek, ám a szintén birtokában lévő, tökélyre fejlesztett kifejező készség alighanem a személyes érdeme.
A bukovinai, moldvai „származású” koboz megszólaltatása Csenki Zalánra várt, Horváth Bálintnak pedig kétféle, délszláv eredetű tambura jutott.
A trió vendégei a Mesi – Boros Gerzson házaspár, Csasznyi Imre és Réti Benedek. Ismerjük őket jól, különféle formációkból. A zenei rendező pedig nem más, mint az elképesztően sokoldalú Eredics Gábor! Imponáló névsor ugye? Ezzel párhuzamosan az elvárások is felfokozottak, holott debütáló lemezről van szerencsém beszélni.
Ha a felkészültség és a tehetség adott (márpedig, esetünkben egyértelműen pozitív a válasz a felvetésre), a siker záloga – megítélésem szerint – a repertoár összeválogatásában rejlik. Olyan műsor-összeállítás szükséges hát, amelyet minden szereplő egyként kedvel és érez a magáénak.
Engem viszont majdnem ezzel vittek erdőbe, rögtön az út elején. Igen, az agyonhasznált Gergelyes miatt… Egy ideig nem is fűlt a fogam ahhoz, hogy az n+x-edik verzióját rendesen lekagylózzam. Végül győzött a kíváncsiság, és az intenzív odafigyelés mellett kifejezetten örömömre szolgált a hallgatózás, hiszen – némi meglepetésre – a citerának komoly szerep jut a játékban. A Kólók közben változik a leosztás (természetesen a tambura javára valamelyest), de minden időpillanatban csak annyira, hogy színes, sűrű szövésű hang-szőnyeg feszülhessen a lábunk alá.
A lemezcím-adó számban a vendég-muzsikusok olyan elánnal és empátiával segítik a zenekart, mintha maguk is a csapat főállású tagjai lennének. Az instrumentálisan megfogott Kecskésből pedig valamiféle, jó értelemben vett kiismerhetetlenség, tágabban értelmezve: egyetemesség árad. Bevallom, kedvencemmé lett a lemezről ez a feldolgozás! Ha Guzsalyas, akkor Alexandra énekének szájtátós csodálata a legfőbb (de nem az egyetlen) szempont!
A Régi-új táncok óvatos archaizálása közben és után nagyon is friss hevület ragadja el a gyanútlan hallgatót, aki igen hálás tud lenni a váratlan időutazásért! A Jaj című keserves is elkap, és nem ereszt. A titok feltárását ezúttal rád hagyom, kedves leendő hallgató! A Nagyutcai szerelem – egyszerűen csak szép! (Csak? És egyszerűen?) A Virágom annak egyfajta folytatásaként is felfogható. A hangulati ívét sem töri meg, mért is tenné. És hogy milyen a Bukovinai házasélet? Vagy olyan, mint máshol, vagy nem, a kötődés és a másfelé kalandozás vágyának „túinvan” igényével. Annyi azonban bizonyos: efféle, kedélyes tamburaszó kevés vidéken járul hozzá!
Bizony mondom néktek, amit a Pengetős Trió hozott nekünk, az friss hang! Márpedig a friss hang jó hang – elsősorban rokon-hangszerek remekül összecsengetett, talán sosem volt/hallott hangzása révén. Ez a muzsika egyszerre hagyományőrző és innovatív. Virtuóz és visszafogott. Stílus-teremtő.
Az alkotás folytatásért kiált!

Olasz Sándor