Ma 2020. szeptember 23. szerda, Tekla napja van

Kornél Fekete-Kovács - Modern Art Orchestra: Foundations – Yamas and Niyamas (BMC Records)

A kellemes meglepetéseket pedig szeretjük, ugye? Nos, efféle helyzet figyel be a Modern Art Orchestra új lemezének hallgatása kapcsán.

És már az első blikkre is! Nehéz lenne nem észrevenni, hogy ez a muzsika Egész Más (egy rövid életű, ám annál ígéretesebb szentesi dark zenekar nevével visszaélve), mint ami a big band előző albumán hallható! Egyetlen tényező maradt változatlan, az osztályon felüli minőség! Miről is van szó tulajdonképpen?
Arról, hogy ott volt/van nekünk a MAO fenomenális Bartók jazz-feldolgozása 2018-ból, mások mellett az amerikai szaxofonos David Liebman vendégeskedésével. (Természetesen, olvashattok róla értékelést ezen a portálon.) Innen lépni tovább -hogyan, miként? Hát ez az. Fekete-Kovács Kornél megtalálta a megoldást, kivált a zeneszerzés legnehezebb súlyainak a felvételével, cipelésük átvállalásával.
A különleges koncepció alapja pedig, amit a zenekart vezető kiváló fúvós leszállított, nem más, mint a jóga-filozófia. (Amely nem kifejezetten bartóki témakör, asszem.) A lemezcím magyar fordítása (Erkölcsi tiltások és etikai előírások) minimum elgondolkoztató a mostani, durván erkölcstelen és alsó hangon is etikátlan hétköznapjainkat elnézve. (A jövő olvasói kedvéért jegyzem meg: most 2020-at írunk, és lelkes optimista vagyok e határtalannak és kortalannak tetsző muzsika jövőjét illetően!)
Egyfajta, a korszellemmel való ösztönös szembenállás kinyilvánítása lenne a mű legfontosabb mondandója, mégpedig az évezredek alatt letisztult általános emberi normák felmutatásával? A lehetséges belső utak feltárása és feltérképezése? Lelki béke keresése meditáció segítségével? Esetleg a spiritualitás misztikus, zene-teremtő leképezése?
Egyszavas válasz aligha adható ezekre a kvázi provokatív kérdésekre, amelyeket nem feltétlenül a megválaszolásuk miatt tettem fel, hanem a Foundations néhány alapvetését kívántam felvázolni a segítségükkel. Ami azonban ezeknél is nagyságrendekkel fontosabb, az a zenei törekvések és persze a megvalósításuk sikeressége.
Szám szerint: tizenhárom megírt tételt hallhatunk, közöttük nyolc improvizációt, összességében közel nyolcvan percben. (Utóbbi önmagában dicséretes, hiszen mostanában kevesen igyekeznek teljes mértékben kihasználni a CD-technika által nyújtott játékidő-keretet.) Tartalmilag pedig? Nem az indiai muzsika valamiféle maszatos, erőszakos európai feldolgozása. A perspektíva „ollója” éppen hogy ellenkező irányban nyitott. Egyfajta európai tiszteletadás egy ősi kultúra felé, nem kizárólagosan európai zenei eszközök felhasználásával, angol nyelvű énekes részekkel. (A jazzt immár – természetesen - egyetemes nyelvnek tekintve.)
Feladatok és megoldások. Ez pedig egy inkább félve tisztelt, mint szeretett, „középiskolás fokon” használatos matematikai segédkönyv címe. Jelen tételre transzponálva: a feladat, az egyetemi nehézségű. A megoldás pedig? Briliáns, zseniális, és sorolhatnám, de több jelző aligha szükséges. Már csak a levezetés, pontosabban némi elemzés-féle hiányzik, egészen eddig a pillanatig.
Tehát. A nyitó szerzemény, a Purvahuti címet viselő reggeli ima funkciója közelítőleg hasonló, mint az operák nyitányáé. Nem foglalja ugyan össze, de legalább előrevetíti az elkövetkező zenei történéseket. Nem kevesebbet, mint a keleties hangulat és az ezer színű nagyzenekari jazz hangzásvilága összekapcsolásának igényét. A mindössze negyed-perces Yamas kántáló prózában konkretizálja a jóga-filozófia témakörét. Az Ahimsa nyugalmat árasztó misztikus tétel, amely észrevétlenül vezet át az első „kiscsoportos” improvizatív darabba, és így tovább.
Az egyik track hagyja magát jobban behatárolni, a másik kevésbé. Rácsodálkozhatunk a vendég Harcsa Veronika előadói hiper-érzékenységére is. (Nem csak az énekesi mivoltában.) Ahogyan egy későbbi számban – komolyan mondom! - a big band vérforraló swingelésére, kettővel utána pedig Ávéd János bansuri-játékára! Félve jegyzem meg, hogy a néhai William Blake és Shakespeare is hozzátesz a maga módján a produkcióhoz, csak hogy „tisztuljon” a kép.
Folytathatnám hosszan a sort, de úgy vélem: az „Opus magnum” (hogy egy SzaMaBa-album címét is megidézzem) esszenciáját ezek a röpke sorok is megmutatják.
Még egy gondolat, az utolsó szavak jogán. Ez a muzsika nem egyéb, mint egy rétegesen összetett, egzotikus magyar világcsoda, amivel nehezen lehet betelni. Keressétek, szeressétek, hiszen megérdemlitek!

Olasz Sándor