Mert mifélék lehetnek az emlék-töredékeink? Jó esetben gyönyörködtetően változatosak, hiszen annyiféle történés esik meg egy ember életében.
Hát még hároméban, történetesen egy vérbeli zenész trió tagjaival! A lemezborítón alkalmazott írásmód szerint: a Stevan Kovacs Tickmayer, István Grencsó és Szilveszter Miklós alkotta Trió Kontraszt ismerős számunkra, hiszen a 2017-ben publikált második albumuk (From Dyonisian Sound Sparks To The Silence Of Passing) recenziójával is találkozhattatok itt, a portálon.
Ahhoz Szabados György szellemisége nyújtotta számomra a fogódzót, vagy ha úgy tetszik: a vezérfonalat. A mostanihoz azonban Csáth Gézáé figyelt be, sokkal inkább. A szabadkai szellemi közegben gyökerező novellái… A még hitelesebb párhuzam végett leszögezem, amit bizonyára sokan tudtok: Csáth 14 éves korától zenekritikákat is írt. (Az összefüggéseket értőn bontja ki Szász Emese a CD borítójának belső lapjain.) Mintegy a további nyomaték kedvéért: az első zeneszám címe A varázsló kertje, Csáth első, 1908-ban megjelent novelláskötetének címével egyező. Akkor hát következhet a zenei varázslatok ismertetése, ugye? Valamire azonban nem árt odafigyelni ennek előtte.
Nevezetesen arra, hogy ezúttal valamennyi kompozíciót az a Stevan Kovacs Tickmayer jegyzi, aki szintén a varázsos Vajdaság szülötte. (Nevének következetesen „magyartalan” írásmódját az magyarázza, hogy jelenleg Franciaországban él.) Ezúttal tehát a számos hangszert megszólaltató billentyűs a trió vezéregyénisége. A többiek persze fenntartás nélküli építő szándékkal vetik alá magukat az irányításának. Ennek következtében itt és most több a kortárs zenei elem, mint a free jazz, természetesen az improvizációt, mint szerves kötőanyagot sem nélkülözve. A számok hangvétele inkább epikus, mint lírai, olyan formán (spontán), ahogyan az egyes „történetek” felbukkannak a feledés kút-mély homályából.
A már említett nyitó darab Kurtág Márta emlékének ajánlott. Lassan, filmszerűen peregnek előttünk a profi-mód megkomponált képek, mintegy láttatva, ahogyan a varázsló gondolataiba merülve sétál a kertjében, akaratlanul is gyönyörködve az ott nyíló virágok szépségében, már-már elbódulva, megrészegülve azok intenzív illatától. Útját aztán sötét elágazások törik meg (Dark Ramifications), sűrű szaxofon-futamokkal világítva meg a lehetséges, további irányokat.
A Different Divisions and Rags már egy kvázi koncert-folyamba sodor, ahol a zenészek és a közönség együtt lubickolhatnak, örömködhetnek a fantáziadús muzsika hullámveréseiben. A Duna-parti jégszilánkok éji dala? Sokkal inkább napfénytől szikrázó, mint amennyire kemény, törékeny és fagyos. A Passamezzo zoppo pedig a vidámság, a humor és a játékok emlékképeit jeleníti meg. A Szindbád valcer - az én mozimban - elvágyódás és a belső utazások szépséges és izgalmas filmje, aligha Huszárik Zoltán rendezésében. Nocturnal Zones. Hát mért is ne törnének ránk mégis érzelmi alapokon nyugvó emlékek, amelyek olykor a legkevésbé sem nyugodtak?
Megpihenni? Hol, ha nem A varázsló kertjében? Annak legalábbis, akit pihentetni képes egyes Csáth-novellák hangulata. Most azonban nagyon nem árt figyelni, résen lenni!
Végül, de nem utolsósorban a zenei tréfák garmadájával megfűszerezett, ismerős témán (amelyet néhány évtizede Joe Murányi, Louis Armstrong utolsó klarinétosa is feldolgozott a maga stílusában) alapuló Trash Tango… Magára vessen, aki bármely fél percét is komolyan veszi, amiben az a különös, hogy épp ettől (is) válik az összkép, a nagy egész felejthetetlenné!
Próbálom tovább bogozni, hogy mit jelent ez a muzsika azon túlmenően, hogy egy érezhetően összeszokott kis csapat nagyszerű munkája. Nos, az alábbi eredményre jutottam. Játék a hangokkal. Játék az illúzióval. Játék az idővel. Játék az időtlenséggel. A közben színre lépett varázsló pedig – ha úgy tartja úri kedve – el is törheti a pálcáját, ezek után.