Ma 2020. szeptember 23. szerda, Tekla napja van

Balance: for we know in part (BMC Records)

Trance Balance. Ez Másik János egyik elektronikus, kvázi szóló lemezének a címe, amelyet a megtévesztő hasonlóság miatt hoztam csak ide.

(Már ha valaki emlékszik rá, 2009-ből.)
A Balance viszont egy másik János, nevezetesen a mostani alkalommal „csak” szaxofonokat megszólaltató Ávéd jazz-triója, amelyet a gitáros Fenyvesi Mártonnal és a dobos Benkó Ákossal hozott létre, néhány évvel ezelőtt. A CD-n hallható muzsika „súlya” pedig egy dekával sem könnyebb és kevesebb, mint az együttes létjogosultságának újabb, kézzel fogható és meggyőző bizonyítéka. Holott nem is annyira súlyos, mint inkább fajsúlyos, tömör anyagról beszélhetünk. Ám, ez a megállapítás is egyfajta közelítés csupán, hiszen amikor azt mondom, hogy kicsit lebegős, kicsit elszállós ez a muzsika (amennyiben persze a jazzben lehetséges ilyesmi), legalább annyira szólok szubjektíve igazat.
Még hogy a trió tudása, ismeretanyaga csak részleges lenne (akár a világnak az ember által való megismerhetősége), ahogyan azt a lemez címében sugallnák? Filozófiai értelemben véve bizonyára igen, ám az elmélkedés nem kifejezetten az ő asztaluk, és amire (nekik) voltaképpen nagy szükségük nincs. Mi, közönség ugyan úgy járunk jobban, hogy kaptunk ezáltal némi szellemi orientációt, de a Balance a saját dolgát teszi, vagyis nem magyaráz, nem gondolja túl az élet dolgait, hanem zenél. Egyébként pedig a posztmodernnek mondott kortárs muzsika és a jazz igen életrevaló fúzióját tárják elénk, nem akármilyen (torony-magas) minőségben.
Olyan nehézségű számmal (for SW) indítanak (a betű-rejtvény talán János egyik alkalmi zenész-társa, Steve Watts monogramját rejti, talán nem), amellyel nem vállalták be a lemezanyag további részében általánossá vált koncert-verziót. A téma-variációk szaxofonon kibontakozó sokasága, a ritmizálás változatossága itt akkora felütést ad, amekkorával ritkán találkozunk. Mindezt szinte visszhang-szerű gitár-futamok szorozzák fel. Ákos azonban – a dobokon - tökéletes érzékkel balanszíroz társai szédületes mutatványa közben.
A zenedoboz (a cím itt és később is kis kezdőbetűvel olvasható) az egyik, lemezre került közös szerzemény nem annyira a tárgy, mint amennyire a trió tagjainak egymás zenei rezdülésére való nyitottságát, fogékonyságát szimbolizálja. A talizmán a hangok mennyisége tekintetében „minimál” elektronikus megoldásokhoz kapott szerencsedopping. A jelek, lenyomatok talán az adódott pillanatokról szóló, rövidre fogott, de meglehetősen izgalmasan hangzó helyzetjelentés. Egy biztos: minden hangszer magára vonja a figyelmünket, amivel a céljukat alighanem elérték a srácok. Ebből szinte észrevétlenül lesz a dobzene, mintegy átértékelve a legújabb kori beszélő dobok használatának fogalmát.
Kóringyáló. Igen, ez is egy számcím, amely tájszó úgy vélem, számos értelemmel bír, hiszen néhány dél-alföldi településen egészen mást értenek alatta, mint a netes szócikkek többsége. A lényeg (a néprajzi értekezés helyett) itt is a muzsika: az óvatoskodó, mégis letisztult szaxofonjáték. Ehhez képest az electric 2 már-már robbanásszerű erővel bír. Mindezt Fenyvesi Márton szerzeménye (interlude) és belső erőkkel feszített gitárjátéka igyekszik kompenzálni hangulatilag. A dialoge 3 címe igencsak beszédes. A bővebb kifejtés tehát részemről szükségtelen.
A zárásként felhangzó csoda nem más, mint a majdnem tízperces vaikus. Hogy miért ez a CD-nyi alkotás csúcspontja számomra? (Másnál esetleg másik szerzeményre esik az efféle választás, de ez természetes.) Mert ebben a darabban a csend funkciója szokatlanul felfokozott: nem a jobb híján való kivárás, de nem is a tétova lépések beszédes kifejeződése. Itt a csend igenis a zene része, olykor a zene maga! Lehetne persze misztifikálni mindezt, vagy nemzetközi példák hadát sorolni a hasonló indíttatású megoldásokra. Én azonban hagyok itt mindent inkább! Mért is ne, amikor fel tudok kapaszkodni erre a fuvallatra, és testetlen repülhetek vele tova. Olyan világba, ahová csupán a léleknek van szabad bejárása, és ahonnan senki, de senki nem keresi a kijáratot, mert úgy véli: megérkezett, hazatalált.
A lemez címét, ahogyan a számokét sem véletlenül, vagy büntetésből írták kis kezdőbetűvel, amint azt említettem már. Úgy hiszem: szerénységből, pedig nem kellett volna, mert itt nagy szárnyalás van, valójában. Tartsatok velünk, mert az efféle történésekre fogékony emberkék számára élménnyé nemesül ez az utazás!

Olasz Sándor