Ám de viszont jól ismerjük öreganyám speciális léte és a pesti villamos közötti szerves összefüggést, így aztán nem agyalunk tovább hobbiból, feleslegesen.
Ez van, ezt kell szeretni, amint azt kedvenc kisvárosunk ismert klasszikusa leírta anno, bár ő baromira más apropóból tette, de hát nem ez lényeg, hanem az, ami itt három szóban összefoglalható: Angertea, Szentes, szeretem! (Mert ők egy igazán szerethető metál-banda, amit már megírtam párszor. Holott Nagymágocs a törzshelyük, de mindegy is.) A fenti ugye cseppet sem az elfogultság jelszava, ami teljesen objektív, mert tényleg ez van. Nem azért, mert nekik minden azonnal összeáll, mint a krumplis tészta nálunk, vidéken, hanem mert ők semmiképp nem akarnak hibázni. Naná, ki a fene akarna, csak hát általában ez mégis összejön. Nekik ugyan nem igazán, pedig most jó esély lehetett volna rá.
Semmi rosszra nem gondolok, csupán arra az egyszerű tényre, hogy az itt hallható muzsikájuk – ha úgy nézzük, és mért ne tennénk úgy – három, kvázi önálló, egymást követő részre osztható. (Holott nyolc tracket, mégis „csak” hét számot tartalmaz, de természetesen a szó szoros értelmében vett szám-misztikának az égvilágon semmi jelentősége sincs.)
Az első, rövid blokk vérbeli Angertea-stúdiófelvételekből áll. Úgy értem, nem koncertverziók, sem pedig akusztikusak. Kitaláltátok: azok is rögvest elkövetkeznek. De előbb a két efféle nóta. Először a Chris. No, ez az, ebből a fajtából kérnék vagy tízet a következő albumra, és akkor – azokkal együtt - elleszünk nyugiban egy ideig! Miért, miért. Mert ebben bő hét percben minden benne van, ami az Angertea. A múlt legjava biztosan, és (Tool-zás nélkül) a jövő is, remélhetőleg. Tehát. Az erő, a dög, a kiszámíthatatlan váltások, az innováció, a teljesség igénye - és a sűrű effektezés, ami a távoli időbe mutathat. Alighanem a koncertprogram legújabb, kihagyhatatlan darabját van most szerencsénk megismerni! Aztán a Death March. Ami az a Faith No More-feldolgozás, amelyet „felválogattak” Amerikában az első FNM-énekes, Chuck Mosley családját megsegítő albumra. Csakhogy nem ebben a verzióban! Pallagi Laz (Obiat) egy moldvai sirató szövegét szavalja benne most magyarul, nyilván! Mit mondjak, hideglelés! Ezt éjfélkor hallgatva a derekegyházi temetőbe sem merészkednék ki, pedig azt számos, ismerős és barátságos szellem lakja.
Az élő felvételek. Úgy emlékszem, az Angertea nem publikált még ilyesmit, de hát nem is ők volnának, ha nem lenne ebben a történetben is egy kis csavar. Azok nemhogy nem azonos helyszínen készültek (zenekaros utómunkák nélkül), hanem mindegyiket más, a csapathoz közel álló emberke keverte! Mégis, mindegyik darab változatosan, de karakteresen Angertea maradt, csodálatos módon. Koncert-kedvencek sorjáznak itt, de hát mi más kéne, ilyen felhozatal közepette!
Az akusztikus levezetés pedig? No, ide némi hiánypótlás is befigyel! Mégpedig egy remekül kidolgozott Tisza (című szám), és a koncertdarabok között is helyet kapott Seeds of Hell vár ránk a legvégén. A magam részéről alapból elfogult vagyok az efféle muzsika iránt, mert szerintem akkora az érzelmi hullámverés benne, amekkorát valóságosan a mi Tisza folyónk sem képes produkálni, viharos időben! Hát még úgy, ahogyan az Angertea elénk varázsolja!
És hát, igen. Dicsértem már a zenekart – egyebek mellett - a gyémánt-keménysége, a gránittömb-súlyossága, a meg nem alkuvása és a trió imponáló hangszeres-zenei tudása miatt. Az Angertea nagyságát ezúttal a sokszínűség, az ötletgazdagság, a magabiztosan uralt stílusérzék, a minden számottevő tényezőre odafigyelni való képességük mutatja meg.
Ez eddig megvolna tehát. Várom a (lehetőleg új nótákból álló) folytatást!