Ma 2020. november 30. hétfő, András, Andor napja van

Debussy NOW! (BMC Records)

Eljön az idő, amikor azt érzi a zember, hogy ő bizony (vidéki, tapintatos szóhasználattal élve), benne van a korban. És nem azért, mert tényleg  (csakis papíron, mondja ő erre). Leginkább azért, mert úgy véli, hogy már mindenfélét látott, azaz hogy hallott. Ergo: nem érheti meglepetés a zenében, mert minden létező variációt, keveredést ismer. Szerinte, szinte.

Erre tessék, beesik ez a lemez. Az áll meg le. A magyarázkodást kezdjük az elején.
Adott egyrészt a hangnem-kapcsolások újítójának bizonyult Claude Debussy, akit a „jazz ükapjaként” is neveznek. Adottak továbbá a dalai, amelyeket szimbolista költők verseire komponált, többnyire zongora-kíséretre. Egyéb műveiben azonban szívesen használt hárfát is. Hogy miért tartottam fontosnak ezt megjegyezni?
Azért, ami másrészt, vagyis a lemezen szereplő előadók felől érkezett. Az egyik főhős, az orosz születésű, de zenei képzést érdemben már Magyarországon vett Anastasia Razvalyaeva a hárfa művésze. A vele való színpadi találkozáshoz nem feltétlenül kellett klasszikus koncertekre járni mondjuk, a Zeneakadémiára. Az örmény népzene világzenei feldolgozását is felvállaló Deti Picasso magyarországi működésének kései szakaszában ugyanis a zenekar aktív tagja volt.
A trió másik hölgye az a (jazz-énekesnőként közismert) Harcsa Veronika, aki külön ének-leckéket volt képes venni a szóban forgó projekt kedvéért. A meglepetések sora Fenyvesi Márton személyével válik teljessé, aki ezúttal nem experimentális gitárjátékot produkál főként, hanem elektronikát alkalmaz. Méghozzá mesterfokon, szögezem le máris.
A munka végeredménye pedig merészségével jócskán túllép azon a határon, amit klasszikus szerzők műveinek feldolgozásakor eddig megtapasztalhattunk. Annak ellenére, hogy az első darabon (Beau soir) mérsékelten látszik csak ennek a jele. Majdhogynem „szimpla” hárfa-ének duóról beszélhetünk. Aztán gyorsan megsejthetjük, hogy a kis csapat kreativitása nem merül ki ennyiben annak ellenére, hogy a Fleur des blés hasonló felfogásban kezdődik, azonban felcsatlakozik a hárfához az elektronika. Veronika a szám középrészében jazz-énekesnővé lényegül vissza. A dal végére relatíve megtörténik a kezdeti irány felé történő visszarendeződés, mégis, az album címében deklarált „most” lényegében innen datálódik.
A továbbiakban az elektronika olykor bepróbálkozik és uralomra tör, valamint a hárfa-játék egyre kötetlenebbé válik, magasabb szabadság-fokozatra kapcsol, a Debussy által nyújtott kereteken belül, vagy éppen azt feszegetve. És ez így megyen, Verlaine-n innen és túl. Csupán az arányok módosulnak olykor, minden esetben felturbózva, felfokozva közben az eredeti darabot. A lemezanyag vége felé (Regret) már-már a feje tetejére, vagy ha úgy tetszik, a XXI. század-béli talapzatára áll a világ. Néhol, lehet, csak nekem és csak ma, beúszik egy kevés Park Jiha-hangulat, a 2018-as Philos című lemezük által generáltan.
Jelen lemezanyag legvégére pedig egy sziporkázó, mély lélegzetű innovációt hagyott a meglehetősen szokatlan felállású, de annál nagyszerűbb trió (La fille aux cheveux de lin).
Ami azt illeti, a hétköznapjainkban mihasznának bizonyult korszellem bizony, új életet lehelt a mintegy száz évvel ezelőtt íródott dalokba. Ennél maibb, frissebb nehezen tudna lenni ez a muzsika, az eredeti szerzemények durva megsértése nélkül legalábbis. Debussy de büszke lenne rá, istenem! (Bocsánat az idétlen szóviccért, de hát nem volt szívem kihagyni, micsinájjak.)

Olasz Sándor