Az idézett mondat tehát nem vehető komolyan: valamiféle figyelemfelkeltésről lehet itt szó! A figyelemfelkeltés e fegyvere visszafelé elsülne el, ha valaki ennek alapján döntené el, hogy meghallgassa-e a lemezt, vagy sem. (Az ilyen „típusú” emberke aligha tartozik a népzene-fanok táborába.) Ártani azonban csak akkor tudna a szlogen, ha nem lenne elég erős az anyag! Erről azonban szó sincs. Sőt! Már most elárulhatom, hogy igazi zenei csemegét, népzenei kincset kaptunk a kezünkbe!

A mezőségi zenészekkel rendszeresen együttműködő Eszterlánc új albuma nem szakítja meg ezt a láncot. Most, pontosabban: most is búzai énekesek és zenészek álltak a közreműködők sorába. És még valaki: a jazz-szaxofonos Dresch Mihály! Ha jobban belegondolunk, ez nem meglepetés, hiszen ő valamikor a Csík Zenekar tagja (is) volt. Ennek azonban több mint tíz éve, innen nézve tehát elgondolkoztató a szereplése. A játékát hallgatva pedig arra csodálkozhatunk rá, hogy az improvizációnak most a nyomát sem leljük! A többi zenekari taghoz hasonlóan ő is „illő alázattal” fordult a népzenéhez, amibe ha (az oda nem illő) plusz hangokat nem, de az érzést: a szívét, lelkét nagyon is beleadta! Ráadásul az első track tisztán, szinte egyedül az övé!

De nem csak ennek a számnak, hanem az anyag egészének is különleges feelingje van. Azt hiszem, hasonló érzés érinti meg az embert – és kíséri, majdhogynem folyamatosan -, amit a népzene évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt, a saját közegében válthatott ki.

Ha jó pár évvel ezelőtt a népzenegyűjtés „Utolsó óra” programjának lehettünk hallgatólagos részesei (a Fonó áldozatos munkája révén), akkor most az utolsó másodperceit éljük. És lám, még mindig sikerült a gyökerekig visszanyúló, az emberi lélek mélységeit feltáró, valódi érzelmekkel áthatott felvételeket készíteni! Lánc, lánc…

Fonó/Hangvető