Ma 2021. szeptember 23. csütörtök, Tekla napja van

Rebellion(s) (BMC Records)

Szalonjazz. Megvan? Hát persze! És a sanzon-jazz? Hmm. Talán nem is létezik efféle címke, viszont jól hangzik, ugye? Nos, a félig francia erőkből álló „rebellisek” meglehetősen komplex felhozatalából szinte csak a sanzon hiányzik, méghozzá teljes mértékben, de hát ne legyünk kicsinyesek.

Annál is inkább, mert a sanzon-jazz dili friss ötlet, a fenti szójáték kedvéért találtam ki. A lemezanyag hangzó valósága ennél sokkalta súlyosabb.
Az alaphangot ugyanis (értsd jól, és szó szerint) politikusok beszéd-részletei adják meg! Nos, lehet előkapni a varrókészletet és megkeresni az ehhez való gombokat. Már most elárulom: a cérna nem fog elszakadni!
A politikusok között van, akiről alig tudjuk, ki volt egykor (szerencsére a google még mindig a barátunk), és olyan is, akiről nem látjuk, hogy ki lesz, ha nagy lesz. (Ígérem, meg fogjátok érteni az utóbbi kitételt is.) De előbb a hangszeres elkövetőkről, röviden.
A „kétszaxisok” egyike, Sylvain Rifflet tenoros, és komoly újító. Jon Irabagon régi társa, szopránokon. (A kettejük neve alatt 2014-ben megjelent Perpetual Motion - A Celebration of Moondog című CD-n élő előadásban kísérleteztek különféle, nem indusztriális zajokkal, igen sikeresen, és Rifflet 2017-es albuma, a Refocus is felettébb izgalmas muzsikát tartalmaz.) A ritmus-szekció bőgőse, Sébastien Boisseau jól csengő név a BMC lemezeinek ismerői, vásárlói körében. Az amcsi dobos, Jim Black sem véletlenül tagja egy ilyen kaliberű formációnak.
A további szereplők pedig amint említettem, politikusok. Közös a megnyilvánulásaikban, hogy bizony, van egyfajta ritmusa, tovább megyek: zeneisége a beszédeiknek, legalábbis felruházták efféle varázserővel azokat a stúdióban. A viszonyítás okáért megkockáztatom, hogy a slam poetry vadhajtásaként is felfogható ez a történet, holott nem kicsit sántít a hasonlat.
Egy-egy, jóféle free jazzel nyakon öntve pedig nem csak hogy létrejöhet, hanem létre is jött egy más, magasabb minőségű, ritkán (vagy tán sosem) hallott elegy.
Ami pedig a szónokokat illeti: egyik sem német vagy orosz nyelvterületről való, nem is Ázsia valamelyik, nehezen megközelíthető szegletéből. Nem a személyes érdekeikhez igazított műsort nyomatnak általa, hanem mások ügyeiért állnak ki. Angol, illetve francia nyelven nem csak hogy beszélnek, hanem mondanak is valamit. A kalandos életű író, karizmatikus szónok, André Malraux például a francia (II. világháborús) ellenálló Jean Moulin érdemeit méltatja, hamvai Pantheonba szállítása alkalmával. Az meg milyen, amikor az ígéretes jövő előtt álló Greta Thunberg arra biztat, hogy „változtasd meg a rendszert!” Hát szabad ilyet mondani a mi füleink hallatára? Más pedig nyíltan közli, hogy „leleplezzük a hazugságot”! Tényszerűen szólva: „a politikusok hazudnak nekünk”. Elkövetkezik aztán a női jogok felkavaró hatással bíró követelése is, és a hazánkban is koncertezett énekes, polgárjogi aktivista Paul Robeson megemlékezése a feketék küzdelmeiről. Nos, mi ez, ha nem rebellió kifejezése a maga eszközeivel, a maga nyugtalanítóan szelíd módján?
A muzsika nyelve persze egyetemes, ami itt jócskán felerősíti a megszólalók közlendőjét, követve a free jazz kitaposott útját, szem előtt tartva a műfaj legjobb hagyományait. Az útkeresés mint olyan, ebben a tekintetben nem feltétlenül mérvadó, de az alkotók fantáziája magasan szárnyal. Akkor is, amikor egy-egy kiemelkedő free hős (praktikusan Ornette Coleman) neve tudat alatt bevillan közben a hallgatónál.
Aligha véletlenül, hiszen a jazz mindig is a lázadás, a szabadságvágy kifejezése volt, van, lesz. Itt és most mágikus erővel bír mindez. A világ szabadabb országaiban a politika hatása is lehet közelítőleg hasonló. Napjainkban mégis hatalmas szükség van az efféle támogató, művészi segítségre! És ez azért van így, mert nincs másképp. Sajnos. Vagy hálistennek, mert hogyan is hallhatnánk efféle rebellis csodákat egyébként!

Olasz Sándor