Ma 2021. április 22. csütörtök, Csilla napja van

Jávorszky Béla Szilárd: Fonó 25 (Fonó Budai Zeneház)

Az első, tétova gondolatom az bírt lenni, hogy vajon mennyire dúskál a világ a jelentős lemezkiadók történetéről írott munkákban, kivált, amelyik leírhatja legalább a 25-ös számot, ami az alapítása óta eltelt éveket illeti. Mint a Fonó például, mert hogy ebben a minőségében ismerik a brandet szerte a világon!

A következő pillanatban bevillant: az lényegesen több egy kiadónál, ám a többlet elsősorban a mi számlánkon kamatozik. Vagyis. Koncert- és táncház helyszín, hely, műhely, amellyel végső soron mi jártunk, járunk jól. Némi (alig túlzó) pátosszal: a magyarság összetartozását erősítő, csupa nagybetűvel írandó, érték-teremtő INTÉZMÉNY.
Szóval, az eddig kapott elismerések mellett ez a kötet igazán kijárt a negyedszázados Fonónak. Ráadásul (további, kapcsolódó munkái mellett) a magyar folk történetét feldolgozó, a „tárgyhoz” hihetetlen empátiával közelítő szerző tolla alól került ki.
Lássuk hát. 1995 ugye, a kezdet éve. A kezdet kezdete pedig a Villamosszigetelő- és Műanyaggyár által alaposan lelakott épületrészek felújítása. Maga a vállalkozás aztán az önfenntartás tarthatatlan igényével indult. Az első, meghatározó jelentőségű ténykedése 1997. őszén kezdődött, 1998-ban pedig már javában zajlott. Ez volt az Utolsó Óra program népzenei felvételei készítésének sora, amelyek legjavából (jelen állás szerint) a 68 CD-ből álló, dobozba zárható „emlékmű”, az Új Pátria született meg! Nem kevesebb, mint népzenei leletmentés zajlott ekkor, tényleg az utolsó pillanatokban, egyoldalú harcban a kíméletlen idővel. (Ld. még az erdélyi vitalitással megáldott Kelemen László szakmaiságát és szívósságát, vagyis a vele folytatott, a könyvben található beszélgetést.) És ez csak egyetlen téma, egyetlen „fejezete” a negyedszázados kulturális mikro-történelemnek.
A továbbiak, a személyesek – micsoda véletlen – 25 rövid, tömör és érdekes, a lényegre törő kérdések nyomán fontos összefüggéseket megvilágító interjú formájában olvashatók az impozáns kötet lapjain. (Mindezt szem előtt tartva figyelj pl. a Kiss Ferenccel készült beszélgetésre!) Egytől egyig olyan színes és a téma szempontjából megkerülhetetlen egyéniségek ültek a (gondolom én) diktafon elé, akik kisebb-nagyobb szerepet kaptak a Fonó történetében. Főként zenészek természetesen (hadd ne tartsak teljes névsorolvasást), és szakmai jellegű fonódásaik közül néhányan (táncos, fotográfus, hangmérnök). Önmagammal szemben lennék igazságtalan, ha nem emelném ki mégis a Fonó „örökös, tiszteletbeli” (valóságosan másfél évtizedig regnáló) művészeti vezetője, a leginkább Makám-alapítóként ismert Krulik Zoli rendkívüli befogadói nyitottságát, Éri Péter sokoldalú munkásságát, Dresch Misi ritkaságszámba menő megszólalásainak egyikét, a Borbély-interjú mélységeit, még folytatnám, de az ördögbe is, valamikor be kellene fejeznem ezt a mondatot. Pedig, pedig. Amennyire kihagyhatatlan, annyira tanulságos az alapító-tulajdonos, nem utolsósorban: mecénás Lukács József Lujó megnyilatkozása. Agócs Gergely lelkesítő és értő szavait olvasva legszívesebben népzenei gyűjtőútra kerekedne fel az ember, ha kiadná a tehetsége. És hát a fiatal, de már beértett zenészek felelős gondolkodására is jó érzés rácsodálkozni.
A beszélgetések egyébként alapvetően az interjúalanyok művészi (és kicsit a civil) életéről szólnak, és persze arról, hogy kinek mit jelentett és jelent, adott és ad a Fonó.
Ha netán engem kérdeztek, nekem most éppen ezt a nagyszerű könyvet, ami kötelező olvasmány, nem csak Fonó-szimpatizánsoknak, hiszen  – egy másik aspektusból nézve – a magyar kultúra sajátos, hiteles és kivételes dokumentumáról van itt szó.
A kötet végéhez érve, a Díjak, elismerések cím alatt – számtalan további mellett – azt olvashatod, hogy 2020-ban, a Womex Top Label kategóriában a Fonó a második helyen végzett. Igen. Akkor és ott. Mégis. Az első 25 évét szabad szemmel lekövetve is megnyerte – leginkább önmagának, de még alaposabban: nekünk!

Olasz Sándor