Marton László Távolodó hiánypótló munkája négy fő részre tagolódott (leegyszerűsítve: Amerika, Afrika, Európa, Magyarország), alábontásokban emelve ki a legfontosabb irányzatokat, muzsikusokat. Jelenségekre hívta rá a figyelmet, tendenciákat, összefüggéseket tárt fel. Érdekes, személyes történeteket beszélt el interjúk segítségével vagy azok nélkül. Az egyes fejezeteket lemezajánlatok egészítették ki, megjelölve bennük az ott megismert előadók legerősebb kiadványait.
Kérdés, lehet-e ugyanebben a formában folytatni ugyanezt a munkát, az utóbbi két évtized történéseivel? A válasz egyértelmű: nem! A szükséges rálátás hiányában ez kizárt, gyakorlatilag. (Más „kortárs” műfajok történetének feldolgozásakor sem igazán szokás felvállalni az effélét.) Az „elmúlt húsz év” világzenéje iránti hazai igény viszont annak ellenére is tapintható, hogy annak legnagyobb lelőhelyén, a Sziget Fesztiválon az utóbbi években mérsékelten volt érzékelhető mindez, amikor persze még megrendezték az eseményt. Másféle koncepció vált tehát szükségessé az új kötet összeállításánál.
Kronologikus elrendezés akár, mondjuk az adott évek lemez-megjelenéseit követve. Ez a megoldás voltaképp praktikus, hiszen Marton László Távolodó folyamatosan publikált és publikál efféle írásokat a Magyar Narancsban. Az ilyen szerkesztésű könyv létjogosultsága tehát aligha megkérdőjelezhető. (Nem mintha bárki elvetemült effélére vetemedne.)
Kételkedni legfeljebb abban lehet (ha mindenáron kötözködni próbálna az ember fia), hogy alcímben jelzett intervallum első két évében valóban egy-egy fontos alkotás született-e csak (aztán meg kettő-kettő), de hát ki emlékszik pontosan a húsz évvel ezelőtti történésekre?
Más irányú megközelítésben: az időben hozzánk közelebb esők mindig erősebben kötik le a figyelmünket. A legjobb írások (kivált Marton felemelőn emelkedett stílusának kitátó-magas szintjén), a legjobb világzenei lemezekről pedig – időt állónak bizonyultak, nézegethetem én azt akárhonnan!
A szubjektíven válogatott, mégis (merem állítani) objektív érvényű, kereken százötven Narancsos cikk mindegyike nevel, tanít, szórakoztat. Vagyis: elemez és extra információkat nyújt – élvezetesen, olvasmányosan! Ily módon mindenképpen élesít az adott előadókról alkotott képünkön akkor is, ha ismerjük, vagy ismerni véljük őket. Érdeklődést kelteni (vagy fenntartani) irántuk, alighanem ez a legfontosabb cél! (Annál is inkább, mert a legkülönbözőbb muzsikák megismerése az Internet korában gyakorlatilag probléma mentes, sőt a lemezek beszerzésének lehetőségei is egyszerűsödtek, már ha ez lenne a szíve vágya ma valakinek.)
Legyen szó a világzene álló- vagy örökké ragyogó csillagainak alkotásairól (példának okáért, most az utóbbiakról: Cesaria Evora, Rachid Taha. Tony Allen), netán egy-egy (de nem feltétlenül egyetlen) kiszaladt eredményről, tehát kvázi egyszeri de nagyszerű alkotásról (Mokoomba, Tako Lako).
A hangyányi túlsúlyba került magyar előadók korongjairól alkotott vélemények pedig nem egyebet, mint a legtöbbünk előtt ismert, rájuk érvényes fejődési folyamatokat vázolhatják fel, ráadásul örvendetesen sokan nemzetközi szinten is beértek, beérkeztek már közülük (Lajkó Félix, Besh o droM, Söndörgő).
Ha az első Érintésről azt bírtam mondani, hogy hiánypótló mű, a másodikról azt kell világgá kürtölnöm: kötelező, nélkülözhetetlen! Ez a könyv nem kevesebb, mint egyfajta világzene-iskola középhaladóknak, egyetemi színvonalú jegyzetek, vagyis igen nívós oktatási anyag formájában.