Megszokhattuk: amikor francia muzsikusok Magyarországon adnak ki jazz-lemezt, azokon nagyon nem elhasznált, amerikai mainstream-klón muzsika szól. A jó szokásnak megfeleltetve ezúttal sem történt ez másként. A fent megnevezett három fickó jött, látott és elképesztett.
Ezek aztán fújnak, mint egyes politikusok seggéből a passzátszél! (Mondanom sem kell, hogy melyik társasággal jártunk jobban.) Bocs, hazudtam is egy kicsit, de hát van némi mellékhatása az ördögök falra festése kockázatának. A helyzet az, hogy szintetizátort, szárnykürtöt és énekhangot is használ a trió pluszban. Nem a csupán változatosság kedvéért, hanem a muzsikába szervesen beleépítve. (Az azonban, hogy egyszerre szólalna meg mind rájátszás formájában, nem játszik.) Abban a muzsikában, amelyik a keletkezésére nézve improvizáció, ami szimpla technikai kérdés is lehetne, valójában, mert az impró, mint tudjuk, hozzátartozik a jazz működési mechanizmusához.
Ahogyan voltaképp a háttér-infó is, amely szerint Fabrice igen aktív trombitás Franciaország-szerte. (2020-as CD-je pl. a Twins címet viseli.) Mégis jobban járunk, ha az altszaxis Thomas munkásságából indulunk ki a közös nevezőt keresve, hiszen az ő neve alatt jelentek meg olyan lemezek, amelyeken együtt hallhatjuk a triót. Igaz, három további muzsikussal kiegészülve. Ilyen a példakép-leleplező Play Sun Ra 2014-ből, valamint a három évvel később napvilágot látott Sons of Love. A friss kiadvány stílusát illetően nem lehetnek kétségeink., tehát
Kortárs muzsikába oltott tömény, de „célirányos” free jazz – szögezem le máris, a rend kedvéért. És megjegyzem, hogy nem azt teszik, hogy fújnak, ahogyan a csövön kifér. Sőt. A fúvós hangszerek túltengése sem igazán érezhető, a szinti-ellensúly mesteri alkalmazása következtében. Ezzel együtt az az érzésem, hogy mintha élő, legalábbis életképes vázakat kaptak volna a fiúk az egyes számok ötlet-gazdáitól a lemezfelvételek előtt, mert számos darabjuk hat úgy, mintha megkomponált lenne. Ehhez fogható, erőteljes, improvizatív eszközökkel és eredményesen véghez vitt zene-teremtő magyar példát leginkább Grencsó István egyes lemezein hallottam. (Amely megjegyzést pozitívumként kívánok említeni, valamennyi érintett vonatkozásában.) Márpedig azok a zenészek, akik efféle kísérletbe fognak, egyáltalán: mernek rá vállalkozni, nagyon tudnak valamit, és egymás rezdüléseit készség-szinten ismerik, így aztán közös hullámhosszon közvetíthetik számunkra az efféle, nagyszerű muzsikát. Történetesen ezt.
Mint egy játékfilm főcíme, olyan ráérős, méltóságteljes tempóban indulnak be, hogy mindenki „elolvashassa”, mindenki ráhangolódhasson és felengedhessen a vokális Dancing in the Dark hangjaival. Egyébként tényleg van valami benne a majdnem hasonló című Björk-film hangulatából, erősen áttételesen, persze. A Time pedig? Mintha egy űrhajó kilövésének perceit számlálná vissza: afféle legújabb kori sci-fi alkotás fojtó és lüktető kísérő zenéje lenne, lehetne. A háromrészes The Sign is efféle darabnak tűnik, mindenkinek nyúlfarknyi főszerepet juttatva. Nem szakad el a „space-től” a Mr. Galaxy sem, akár csak az utána következő néhány tévelygés az elképzelt, teremtett vagy felfedezésre váró világban, amelyben ha más nem, hát a szintetizátor hangjai nyújtanak biztos igazodási vagy tájékozódási pontot az épp „útközben” lévő fúvósnak vagy fúvósoknak.
Kicsit misztikus is ez a szokatlan, odafigyelést kívánó, egyéni hangú, ezzel együtt igen szerethető muzsika. Amely mintha arra is szolgálna, hogy magához ragadja, magához emelje a hasonló indíttatású hazai kezdeményezéseket, de az is lehet, hogy éppen ellenkező irányú ez a virtuális utazás! Úgy fest: az űr útjai kifürkészhetetlenek. Titokzatos, hangzó lebegést érezhetünk a súlytalanság birodalmában. Csatlakozzunk hát minél többen ehhez az ismeretlenségével vonzó kalandhoz!