Szaxofonos duó-lemezt keresve Aki eddigi életművében (mert hogy az Isnt It Romantic? is az), a 2006-os, a német Silke Eberhard-dal közös alkotása aligha kerülhető meg. Annál is inkább, mert az az Ornette Coleman Anthology címet viseli, és ha Ornette 1960-ban felvett albumának címét mondom be csak: Free Jazz, szinte minden fontosat elárultam a jazz stílus-teremtő ikonjáról, sokak példaképéről.
Ami a wolfsburgi születésű, ma Reimsben élő Daniel Erdmann-t illeti, számos korábbi munkája mellett Aki Takase együttesének előző, magyar kiadású CD-.jéről (Thema Prima) lehet ismerős. (Ezen a portálon is bemutattuk, természetesen.) A legutóbbi alkotásukat Budapesten, 2020-ban rögzítették. Duó-produktum ez tehát, a pandémia idejéből.
A régi öregek jól tudták, minden rosszban van valami jó. Ide vonatkoztatva: máskor kinek lenne energiája kétszemélyes muzsikát csipke-finomságúra kimunkálni, kialakítani? Kicsit jobb híján, kicsit valahol elveszve az (ötvenöt percnyire zsugorított) időben. A törődés, a koncentráció, az odafigyelés mintegy törvényszerűen, meghozta a kívánt eredményt.
Amely nem feltétlenül és kizárólagosan a free jazz féktelennek (esetlegesen esetlegesnek) tetsző szabadságában öltött „testet”. Én például némi bebopot is hallani vélek ebben a muzsikában, mégpedig a jobbik, a modernebbik, az előre mutató fajtából valót, sőt. Mainstream jazz nyomelemek feltárásának vétségével is hagynám magam megvádolni. (Szívesen ülném le ami érte jár, akár életfogytig – itt, a hangszórók előtt.)
Ez a speciális mix, továbbá a szintén szóba került magas fokú kidolgozottság és a gondolat-gazdagság azok a tényezők, amelyek beillesztik ezt a lemezanyagot a Magyarországon készült, külföldi muzsikusok által létrehozott, a nemzetközi mezőnyben is számottevő alkotások sorába.
A belső borítóban olvasható „fülszöveg” szerzője, Bert Noglik szerint – az egyes számokat illetően: „Ezek a címek … semmiképpen sem tekinthetők használati utasításnak.” (A lipcsei születésű, jelenleg a hetvenes éveit taposó, máig igen aktív jazz-szakíró neve a Gonda János-féle „hivatalos” magyar nyelvű szakirodalmat – mondjuk így - kiegészítő, underground Jazz Studium olvasóinak lehet ismerős: számos cikkét olvashattuk itt, magyar fordításban.) Következetes ember lévén, „csupán” felvázolja az egyes darabok inspirációs forrásait. „Ki-ki találja meg a maga számára ennek a zenének a nyitját.” - tanácsolja Bert, hiszen mégis csak az lenne a legfontosabb. Ennek szellemében magam sem kívánok saját megfejtéseket közre adni, de néhány kedvenc felvétel megjelölése talán megengedett a számomra.
Hogy miért épp a Woodoo Girl az első választásom – a tizenhárom szám közül? Nos, a sajátos, varázsos vibrálása és a szokatlan tempóváltásai miatt. Az Elevation fojtogató ereje egy kéjgyilkosság élvezetével vetekszik. A The Cat voltaképp egyfajta, képzeletbeli játék egy macskával, vagy ha úgy tetszik, valóságos – egy macska-uraságról, „őfelsége” saját hangja által lezárva azt. A Pascale-ban a színpompás vadulás, és még sorolhatnám hosszan a simogató és kápráztató megnyilvánulások mikéntjeit, változatos formáit. Most azonban ennyit kívánok csak felhozni a mentségemre, a lemezanyag élvezeti értéke, a pozitív diszkrimináció, valamint a kényszerű önmérséklet jegyében.
Végül, de nagyon nem utolsósorban (bocsánat a ragacsos közhelyért!) leszögezhető, hogy a hazai hanglemez-kiadás ismét öleset lépett a világszínvonal felé. Vagy centire pontosan taposott rá a vonalra?