Kitaláltátok. A paksi örömzenélések – amikor csak alkalom adódott rá – Tátrai Tibor köré szerveződtek. Ahogyan most, Csongrádon is. Ezúttal azonban nem a pillanat heve szállította a résztvevő muzsikusokat. És, itt esik a fene seggre, mert felmerül a kérdés, hogy az ő szakmai előéletükből, azaz az általuk képviselt zenei sokféleségből (blues, rock, jazz, funky, pszichedelikus hangok és hangulatok) lehet-e érvényeset létrehozni? Hát persze. És szükséges-e, hogy az homogén legyen? Mert ha igen, hová tűnne az egyéniségek és a rögtönzés varázsa?
Egyáltalán: kell-e túlaggódni ezt az egészét, hiszen a névsor (a rendezvény „plakátját” olvasva fest így) eleve garancia: Tátrai Tibor, Little G. Weevil, Jónás Vera, Ratkóczi Huba, Pénzes Máté, Szabó László. Laza, szinte alkalmi formáció ez, amelyben – ha jók az információim – Szabó Laci még sohasem dobolt ennek előtte.
Mi mással indult volna a játék, mint erőteljes blues-zal, szigorúan férfi-társaságban, egyelőre. Egy ütős Tibusz-szólóra is mertünk volna fogadni előre, amelybe Pénzes Máté (máskor Blahalouisiana) orgonája jókor, jó helyen kavart bele, és persze a többiek sem tétlenkedtek. Gábor rögvest közvetlen kapcsolatot teremtett a közönséggel, „tüzes” funkyba rántva be őket. Azonnal feltűnést keltett a Mezummban összeszokott ritmus-szekció: a basszusgitárt megöröklő Huba (ugye, mindenki tudja, hogy remek gitáros is?) és a sokoldalú dobos (Laci) együttműködése, amely mindvégig feszes alapokat biztosított a bandának.
A nő (mármint Jónás Vera) - genetikailag kódoltan - váratott magára, de amint megérkezett, új koloritot szállított a közösbe. Nem csupán a hangja által (addig az amerikai bluesverseny-győztes Szűcs Gábor, alias Little G. Weevil énekelt, és persze gitározott is), hanem túl a blueson, túl a funtkyn, az üveghegyen és a pop-jazzen is túl a zenei szabadságot hozta el Csongrádra valamennyi, eddig említett stíluselem felsorakoztatásával.
Bebizonyosodott közben, amit addig is sejtettünk, mármint hogy néhány megbeszélt nóta kivételével minden helyben sütött, színtiszta improvizáció! Ennek szellemében természetesen mindenki megkapta a lehetőséget legalább egyetlen szólóra, amit mindenki a legjobb tudása szerint, fergetegesen használt ki, és ez így volt izgalmas és szép. Ezek mellett a jelen és a jövő magyar gitár-istene hangszeres párbajait is megcsodálhattuk. Mintha két, nagy tudású professzor más-más megoldóképlettel próbálná kihozni ugyanazt az eredményt az egymás mellett elhelyezett táblákon! Az egész törekvés nagyon empatikus volt, zeneileg nagyon karakteres, de mindenek felett: felettébb emberi.
Történt mindez úgy, hogy Hendrix-nótát (orgonával megbolondítva) csak a szünet után hallhattunk, a hatásvadászat szikrája nélkül. És persze a „kötelező” lassú blues gyönyörűségesen szólt. A hangok és az ámulat pillanatai továbbra sem nem fogytak el, és ha akartuk, ha nem, többé vagy kevésbé mindannyian elemelkedtünk a földtől. Ám a közönség köreiben egyszer csak érvényesülnie kellett az anyaföld okozta gravitációnak. Testben legalábbis. Mert a lelkünk az tovább szárnyalt, és néhányunkét talán valamelyik lehulló űrkabin hozta csak vissza.
Igen. Sok van, ami csodálatos, azokon túl pedig létezik Tátrai Tibor. Hogy miért látom őt efféle dimenzióban? Mert. Tessék mondani, létezik a világban olyan gitáros, aki 69 évesen is váratlanságokkal teli, maximális színpadi koncentrációt igénylő feladatokat keres magának? (Biztosan akadnak néhányan ilyenek, akik minden tiszteletemet magukénak tudhatják. Segítsetek nekem felkutatni őket!) Tibusz pedig? Akár az öreg harcsa, ellenáll a fárasztásoknak (nincs kifogás olyannyira, hogy a múló idő sem fog ki rajta), és mert szabadnak és erősnek született, elszakítja az összes damilt, amelyek őt – akarata ellenére - foglyul ejteni próbálták volna.