„Kezdetben” volt a gitár-szinti mint játékszer felnőtteknek, másfelől egyfajta gitáros gyermekbetegség előidézője, amely nyavalyán a legtöbbjüknek kötelező volt átesnie, beleértve néhány nagymenő világsztárt. Aztán ismét hazajött Gadó Gábor Franciaországból a szétvarázsolt hangszerével, átírni az összes blőd súrolókefés sündisznó-mesét. Hozott egy kis gregoriánt meg kortárs muzsikát, rájuk küldött némi gitár-torzítást elektronikusan, kiutalt maguknak némi Lisztet és ki tudja, mit vételezett még a közös, virtuális raktárból. Ja, experimentális jazzt a legjavából, hát persze! Ezúttal egy magyar szaxofonost, Ávéd Jánost választva társul. Vendégeket is hívott a lemezfelvétel ugyanazon három számához, Osztrosits Éva (viola) és Zétényi Tamás (cselló) személyében.
Olyan zenei utazásra invitálnak minket a muzsikusok, amelyhez nem feltétlenül szőrös, hanem nyitott fülekre és nyitott lélekre van szükség. Annál is inkább, mert az az ember benyomása, hogy olyan, futurisztikus egyházi zenével van dolgunk, amelyhez tartozó vallást az istennek sem találunk, mert az egyelőre a jövő ködébe vész. Foglalkozzunk hát a jelenben a lemezanyaggal, hiszen azzal biztosan jobban járunk.
Finoman fogalmazok, amikor leszögezem, hogy nem ez az irányzat a mainstream Magyarországon, még a jazzre leszűkítve sem. Ezt a muzsikát ugyanis a CD-t jegyző duó külföldön szerzett tapasztalatai, valamint Gadó középkori, elsősorban egyházi zenék iránti vonzalma határozza meg. Az általa jegyzett szerzemények is ezeket a hatásokat tükrözik. De még hogy!
Tudom, nem lesz egyszerű, de próbáld elképzelni, hogy is van ez. (Én beléptem be a VHK által inspirált titokfejtő klubba. Most írtam meg a tőlük kapott házi feladatot. Íme.) Tehát. Amikor feldobják a hangszeren, gitárhang, mire leesik, gregorián kórus, esetleg kvázi orgonaszó! Azt pedig, ahogyan az a hang atomjaira (vagy akkordjaira) bomlik, tanítani kellene hangmérnök-iskolában, vagy valami hasonló kaliberű helyen! Ügy vélem, a lemez hangzásáért felelős Szabó Viktor minimum tanszékvezető lenne ott… És ugye, csak egyetlen hangszer egyetlen hangjáról beszéltem, amelyek aztán olyan finoman és rétegesen rakódnak egymásra, mint a kézzel nyújtott rétestészta. Mondanom sem kell, hogy nem csupán ennyit játszik Gadó Gábor, és persze nem egyedül.
A másik főszereplő, Ávéd János szintén büszkélkedhet francia muzsikus partnerekkel korábbról. Talán ez a közeg segítette őt abban, hogy így (tökéletesen) egymásra tudjanak hangolódni az által, hogy a lebegős szaxofon-játéka mértani pontossággal simul bele a Gadó spéci gitárhangzása által teremtett világba. Mert az iskolatársak ugye, akár közelről is ismerhetik egymást. Sőt. Még a vonósok sem lógtak ki ebből a kétszemélyes univerzumból, hiszen a legkevésbé sem karcolják, hanem erőlködés nélkül tömörítik azt.
Hat Gadó-, két-két Ávéd- és Liszt, valamint egy Dukay Barnabás-szerzeményt hallhatunk ebben a sajátos felfogásban, feldolgozásban. A legcsodálatosabb az, hogy a potenciális differenciák ellenére összességében szerves egységet alkotnak azzal együtt, hogy a hangsúly hol az egyik, hol a másik hangszer, illetve irányzat felé tolódik el egy keveset.
Ez a muzsika amennyire a múlt, és ugye a jelen, legalább annyira a jövő zenéje. Kiváltságos érzés ezt itt és most megtapasztalni.