Na persze. Alighanem attól függ a válasz, hogy ki a kérdezett. Mert mást fog mondani a zenei piac vállalkozója (az, ami a hasznot hozza), és mást a mezei zenekedvelő (az, ami neki tetszik). Akkor pedig, amikor az újrakiadásra érdemes „hangzó gyöngyszemeket” kell kiválasztani, csak jönnek a további kavarodások, és/vagy beüt a szubjektív nehézség. A kérdés jogos: mekkora sikerrel léptek túl ezeken a könyv szerzői – különös tekintettel az 1960 előtt készült felvételekre akkor, amikor maga a lemezkiadás is okozott komplikációkat? Mert csodás történetek pedig vannak. Egy legalábbis egészen biztosan.
A magyar jazz története című dupla LP 1973-as megjelenését a befolyásos jazzman, Gonda János letiltatta, hogy aztán a hasonló jellegű, brit kiadásúvá lett Jazz and Hot Dance in Hungary 1912-1949 című válogatás Az év jazzlemeze címet söpörje be egy német szakfolyóirat jóvoltából. Nyilván, amint utaltam rá, nem ez a jellemző példa, hiszen ami értékmentő újrakiadás címen megvalósult, az néhol esetlegesre sikeredett.
Nem kifogás-keresés tehát a könyv íróinak a deklarált célja és szándéka: „kizárólag magyar előadók alapvetően magyar gyártású és kiadású hangfelvételeinek újrakiadásával fogunk – a teljesség igénye nélkül –, kizárólag útmutató és példálódzó jelleggel foglalkozni”. Így is lett, mint a mesében csakúgy, mint az egyik, utazásra ösztönző tévéreklámban.
A korai hanglemezgyártás-történeti zanza és múltbéli kiadás-jogi alapismeretek felvázolása után a hetvenes évek környékén kiadott klasszikus zenei, hangzó melléklettel ellátott könyvsorozat került górcső alá. A lemezminőség-beli hiányosságokon túl a válogatás hiányosságai is joggal vetődhetnek fel, hiszen a „kincseket” őrző magángyűjtőket nem keresték meg anno a fél évszázados kiadványok szerkesztői. A 2004-ben elindított Pannon Classic sorozat viszont már hiánypótlónak bizonyult. Ugyanakkor felveti a kérdést, hogy mekkora élvezeti értékkel bírnak ma a száz évvel ezelőtt rögzített operafelvételek (és más klasszikus zenei felvételek) a maiakéhoz képest, és mekkora azok kuriozitása, dokumentum-értéke? (Úgy is, mint az érték-fogalom sajátos vetülete.)
Egyes prózai felvételek (kabaré-jelentetek, illetve Madách: Az ember tragédiája) újbóli (újkori?) közreadása pedig az akkori kritikusokat is megosztotta – aligha véletlenül.
A zsidó kántorok felvételeinek újrakiadása? Kulturális értékmentés. A cigányzene területén a korai ragtime és a korai jazzhatások bemutatása – szintén. Simon Géza Gábor: K.u.k. ragtime – az osztrák-magyar monarchia ragtime-korszaka című kapcsolódó, reprezentatív kiállású 2007-es könyve három nyelven is megjelent. További, jazztörténeti jelentőségű sorozatokról szóló fejezetek is méltán kaptak helyet Dr. Bajnai és Simon munkájában.
Egy másik fejezetcím a jelen kötetből: Tánczene, operett, magyar nóta újrakiadások a Hungarotonnál – komoly vita tárgyát képezheti, hogy valóban ott van-e a helyük a „hangzó gyöngyszemek” között.
Az ezt megelőző bekezdés mintegy ellenpólusa a könyv egyetlen komoly hiányossága. A Pátria-gyűjtésekről szóló, Fonó-kiadású CD-ROM ismertetése (vö. http://riff.hu/index.php?article=100) amely egyetlen szöveg- és hanghordozóra rendezte a teljes, kulcsfontosságú népzenei anyagot – nem kapott helyet a kötetben.
Ellentétben további érdekes témákkal. Ilyenek például a filmdalok illetve filmzenék lemezei, amelyek nem biztos, hogy mindig azonos felvételek. Olvashatunk kiállításhoz kapcsolt CD-megjelenésről, valamint Bartók II. hegedűversenyének 1944-es, röntgenfilmre(!) vett előadásáról is, amelyet a BMC 2019-ben publikált.
A kitűnő szerzőpáros kötetének legnagyobb jelentősége az, felhívja a figyelmet a már feltárt archív, de még mindig nem elég széles körben elterjedt kultúrkincsekre és további érdekességekre. Nélkülözhetetlen segédkönyvet hoztak létre a régebbi zenei múltunk iránt érdeklődő közönség számára. A különösen Simon munkásságára jellemző precíz, diszkográfiai igényességű hivatkozások már nem is jelentenek meglepetést.