Ma 2022. december 6. kedd, Miklós napja van

Hans Lüdemanns TransEuropeExpress Ensemble: On The Edges 1 (BMC Records)

Az alapötlet és a kivitelezés egyaránt briliáns: a free jazz és a marokkói gnawa különös mixe hallható a lemezen.

Tegye fel a kezét, aki el tud képzelni effélét! Bármi legyen is a válasz, itt az alkalom megismerni egy efféle, igen életképes verziót!
A zongorista Hans Lüdemann által mozdonyvezetett, mások mellett a harsonás Yves Robertet és a vér-free dobos Dejan Terzicet is foglalkoztató, nyolc tagot számláló TransEuropeExpress jó tempóban halad tovább a virtuális síneken. Ezúttal némi kitérőt tett Marokkóba, hogy egy helyi illetőségű muzsikust, az Európa-szerte ismert Majid Bekkast megutaztathassa.
A célszemély alighanem Joachim Kühn formációiból vált ismertté a legszélesebb körben. (Lüdemann is ott találkozott vele először.) A mázlisták tudják, hogy Bekkas leginkább a gembri (basszuslant) mestere, de az oud megszólaltatásától sem jön zavarba (sőt), ráadásul nagyszerűen énekel is, jellegzetes arab tónussal, persze. Ez a zenei előélet és az egzotikusan speciális hangszerpark már sejtet valamit, de nyilvánvaló, hogy önmagában mégsem azt az eredményt hozza Majid, mint amit Lüdemannék segítségével produkálni képes. (Mert Majid szóló lemezét ugyanúgy ismerhetik a mázlisták, mint pl. Lüdemann korábbi, laza kísérletét az afrikai zenében, Trio Ivoire néven.) Holott ez a muzsika formailag nem egységes. De hát a free jazztől botorság lenne elvárni effélét.
Szerkezetileg inkább egy formabontó, szín-gazdag mozaik-képhez hasonlatos. A köz(ép)ponti témája az öttételes, címadó mű. Nem tudom pontosan, hogy a cím és a koncepció között mi a tulajdonképpeni összefüggés, hiszen az előbbinek (kezdő angol-tanulmányaim szerint) háromféle értelmezése is lehetséges érdekes opciókkal, maradjunk hát a kép (valóságosan a lemezanyag) egészénél.
És, ha már felvette az „express” a távoli utast, logikus, hogy onnan, Marokkóból induljon vissza Európába! Na jó, fordítok rajta, hogy mindenki értse ezt a logikai bukfencet.
Egy markáns és nagyívű Bekkas-szerzeménnyel indul a muzsika, ám a kezdetektől nyomatékosítva van, hogy miféle (díszes) kompánia kezei közé került a szám. Szerencsére Majid számára megmaradt az esély, hogy a saját közegébe helyezhesse vissza azt – már amennyire az lehetségessé vált, ezek után!
A ravaszul tekeredő, fonódó Sahara Variations után következő Yaya olyan, szintén marokkói hagyományokra épült darab, amelyet a hazai illetőségű, de marokkói gyökerekkel is bíró Chalaban is eljátszhatna – ha nagyon akarná, de az a verzió kevéssé szabad (fe)lfogású lenne, alighanem.
Az öttételes, címadó Lüdemann-darab egy rövid nyitányt és némi kvázi szimfonikus ráhatást követően az oudot juttatja vezető szerephez, miközben a legkülönbözőbb módokon (áttételesen, vagy a kontraszt hatását kihasználva) sütnek át rajta az észak-afrikai zenei hatások.
Az utolsó előttiként lemezre került Zwickmühlen című darabban egyfajta, már-már gyermeki játékosság tükröződik, amely végső soron a legjobbakat hozza ki a zenekar tagjaiból az alkotóerő, az összpontosítás és az energia-központosítás tekintetében.
A záró szám, az ütőhangszereket egyedi módon a középpontba állító Ashura nem kevesebb, mint az eddig elhangzott muzsika békévé oldása.
Ez a CD pedig a francia - magyar jazzkapcsolatok értelmének újabb kézzel fogható, értékes bizonyítéka.
Az egzotikus túra végén a szerelvény immár befutott egy központi pályaudvarra mondjuk Párizsban, vagy épp a felvételek helyszínén, Budapesten. Várjuk hát a következő utazást, és a lehetségesen, sőt bizonyosan bevonzott, izgalmas szellemi kalandozásokat!

Olasz Sándor