- A Szigetcsépre való „érkezés” előtt tegyünk egy kis kitekintést! A magyarországi délszláv népzene előfordulásának helye szempontjából eddig két tájegység volt ismert. Az egyik a Vujicsics és a Söndörgő neve által fémjelzett Pomáz-Szentendre vonulat, a másik pedig Mohács és környéke, amelyből Versendi Kovács József munkássága emelkedik ki leginkább, de talán Dusnokot is idesorolhatjuk még, Pozsonyi Dávid révén. Megfelel-e ez a valóságnak, vagy vannak még további, jelentős hagyományőrző települések is?
- A magyarországi szerb közösség zárt és nyitott is egyben. A Dunán folytatott kereskedelmi tevékenység annyira tette őket nyitottá, hogy megmaradt az anyaországgal való kereskedelmi és ezáltal kulturális kapocs is. A szomszédos falvakból is szokás volt házasodni. A zártságot pedig a többségi társadalomtól való markáns vallási és nyelvi különbség okozta. De valóban az említett tájegységek kerültek leginkább előtérbe: a Budakalász, Pomáz környékén élő szerbség, illetve a Mohács környékén élő sokacok. Rájuk asszociál az ember, ha a magyarországi délszláv zenére gondol. De ennél jóval több település van, ahol előfordulhatnak ezek a dallamok, amelyeket mondjuk Budakalászon vagy Pomázon megismerhettünk. Ahogyan Vujicsics Tihamér is gyűjtött más településeken. Nem tudom megmondani, hogy miért kerültek épp ezek előtérbe. A globalizáció folytán a mai világban már nem művelik mindazokat a hagyományokat, amelyekről Vujicsics még írt. Az okokat keresve kitérhetek mindenféle dologra, de tény: úgy ötven évvel ezelőtt nagyon sok település még kincsesbánya volt, de a mai időben nagyon leszűkültek azok a helyek, ahol az ember gyűjteni tudja a népzenét, főleg az autentikus, ősi zenei rétegeket.
- Milyen célokkal és milyen indíttatásból kerültél a Zeneakadémia – melyik szakára, és ott rögtön eljutottál Eredics Gáborhoz?
- Jó, akkor most mesélek. Nem volt egyenes az utam a Zeneakadémia népi ének szakára. Tinédzser koromig az egész népzenét, népdalokat, a szerbséget nem tudatosan műveltem, hanem úgy, ahogyan az körülvett itt, Szigetcsépen, a falumban. A nagyszüleim, akikkel együtt éltem, adták át nekem ezeket a hagyományokat, népdalokat. Ez olyan természetes volt, mint a levegővétel, ezért nem is foglalkoztam vele. Az éneklés viszont gyerekkorom óta hobbim volt, hajtott előre. De azt is csak tizenévesen kezdtem el komolyabban művelni – először egy popiskolában, ahol popdalokat énekeltünk, zenei alapokra, majd később szerettem volna jóval többet megtudni az éneklésről, ezért beiratkoztam Dunaharasztiba egy énekiskolába, magánéneket tanulni: áriákkal, áriarészletekkel, dalokkal. Az sem a népzenéhez kötődik, de így döbbentem rá, hogy nekem azok a dalok tetszenek még a popdalok és műdalok közül is, amelyeken érződött a népzene hatása. 16-17 évesen kezdtem tudatosan fordulni a szerb népzene felé. Akkor elkezdtem itthon kutakodni és érdeklődni a hagyományok iránt, amelyekben egyébként éltem, de nem fogtam fel a jelentőségét. Ekkor éreztem meg, hogy a zene lesz az, amit a legnagyobb szenvedéllyel tudok űzni.
Második nekifutásra felvételt nyertem a Zeneakadémiára. Bekerültem a szakma ottani krémjébe, a tanároktól kezdve a kortársaimig. Ott ismerkedtem meg Eredics Gáborral, akivel a mai napig nagyon jó, mondhatni baráti, de inkább mester-tanítványi viszonyt ápolunk. Sokat segített nekem a Zeneakadémián, és ő volt az, aki meglátta, hogy nyitott vagyok a magyarországi szerb dalokra, illetve a szerb és a balkáni dalokra, kapacitált, hogy foglalkozzak velük. Az ajánlót is ő írta a lemezemhez.
- A zeneakadémiai időszakban hogyan alakult az előadóművészi, a zenekaros életed?
- A Zeneakadémia ideje alatt nagyon a tanulmányokra fókuszáltunk, úgyhogy csak a vége felé kezdtem el formációkban szerepelni. Akkor jött egy, a mai napig tartó együttműködés a Pravo zenekarral. A Zűrös Bandával is ez időben találkoztunk. Mellettük rengeteg felkérésünk, fellépésünk volt növendékként, például a Zenetudományi Intézet és az egyetem rendezvényein. A Zeneakadémia felújítás utáni újranyitásán is volt szerencsém fellépni. A Zeneakadémia után kezdtem el a saját formációimat megalakítani: a Branka Triót, az Én Csépem albumhoz verbuválódott zenekart. Akkor kezdtem el mindenféle más együttműködésekben is részt venni. Boban Markovic-csal, a Vujicsics együttessel, a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Banddel.
- A Zűrös Bandába mikor és hogyan kerültél be? Miként értékeled azt a pályát, amit közösen futottatok be eddig?
- 2013-ban, gyakorlatilag az alakításkor kerültem a zenekarba, amelyet Varga Kornél és Lang János hozott létre. Az volt a céljuk, hogy egy balkáni szupercsapatot hozzanak össze olyan zenészekből, akik mind a népzenében, mind a könnyűzenében vagy azok valamelyik szegmensében is jártasak. Lang János Skóciában él, vele vettük fel az első lemezüket, azóta  már és a második albumunk is megjelent, azonban itt már vendégművészként szerepel, nem állandó tagként. Azóta Babcsán Bence és Deáky Marci csatlakozott hozzánk, úgyhogy már három fúvóssal hasítunk.
Hosszú folyamat volt idáig eljutni. Úgy érzem, az első lemezünknek mozaikosabb hangzása volt. Ott még arra törekedtünk, hogy csapatként jól tudjunk működni, találjuk meg azokat a metódusokat, hogy hogyan dolgozzuk fel a népdalokat. Az útkeresés volt, de nagyon jól sikerült album lett, hiszen a WMCE (nemzetközi világzenei rádiós ranglista) listáján bekerült az első húszba. A második lemezünk kiforrottabb lett amiatt is, hogy a magyar dalszövegekre kezdtünk el fókuszálni, illetve mert több magyar népdalfeldolgozást tartalmaz. Ugyanakkor a balkáni elemeket már nagyon konkrétan és tudatosan vagyunk képesek használni. Azt is hozzá kell tennem, hogy erre a lemezre már csatlakozott hozzánk Babcsán Bence, aki nagyon tehetséges dalszerző is, és olyan energiái vannak, hogy nagyon sokat tudott hozzátenni a második albumhoz annak érdekében, hogy az egy kikristályosodott anyag legyen.
- Bemutatnád röviden azokat a formációkat, amelyekben még szerepelsz?
- A legrégebbi együttműködésem a Pravo együttessel van. Velük főként bolgár népzenét játszunk, érintőlegesen pedig macedónt és szerbet, autentikus megszólalásban. Nagyon szeretem, mert ez egy tiszta feladat. Gyakorlatilag a magyarországi bolgár közösség rendezvényein muzsikálunk a legtöbbet.
A saját zenekarom a Branka Trió, amelyben Wertetics Szlobodánnal és György Misivel alkotjuk a csapatot, ami azóta ez már Quartetté bővült, Novák Csaba bőgős bevonásával. Itt megpróbálom azokat a törekvéseimet megvalósítani, amelyek a népdalokból kiindulva a feldolgozás felé hajlanak, tehát nem autentikusan játszunk, hiszen a zenekar összetétele sem olyan.
Van Szlobival duónk is. Szinte mindig ő van velem a fellépéseimen, ő a legstabilabb zenei támaszom.
És hát van az Én Csépem zenekar, akik a lemezemen is játszanak, hiszen ahhoz  alakult ki ez a felállás.
Az együttműködéseimben meghívott művészként vagyok jelen. A Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Banddel van egy közös műsorunk. A Vujicsics Együttessel is felléptem, még a korona előtt, ahogyan a Boban Markovic Orkestarral is. Amit kevesen tudnak, van egy lengyel zenekarom, a Radiowarna. Velük egyfajta fúziós zenét játszunk: a nyolcvanas évek jugoszláv popdalait adjuk elő saját felfogásban, pici elektronikával. Sajnos, nem volt még sok fellépésünk, és csak néhány demó felvételt készítettünk, de az ezek nagyon érdekesek, ki is találtunk erre egy saját műfajt, a balkáni folk fictiont! Egyébként a srácok a Caci Vorba zenészei, akik a világzenei szcénában régóta ismertek.
- Közülük nyilván a saját triód, most már quartetted a legkedvesebb. Ahhoz képest milyen besorolást kap tőled a Boban Markovicékkal zajló közös munka?
- Valóban mindig a saját gyermek a legkedvesebb, de én Bobanékkal is nagyon szeretek együtt muzsikálni. Emlékszem, gyerekkoromban az egyik szentendrei búcsú meglepetés-zenekara voltak. A Duna-gáton sorakoztak fel, és leesett az állunk, olyan hangzásuk volt akusztikusan. Azóta is nagyon szeretem a rezes muzsikát, és az együttműködés előtt is jártam Boban Markovic-koncertekre. Rendkívül nagy megtiszteltetés volt, amikor 2017-ben meghívtak a táncház-találkozóra zenélni.
Amikor tizenvalahány rezes szól az ember háta mögött, és abban a pillanatban elhalkulnak, amikor az énekes dalra nyitja a száját, és zene-szőnyeggel segítenek és emelnek a magasba az alázatos játékukkal, az hatalmas élmény. Nagyon más, mint az összes többi formáció. Tényleg leírhatatlan.
- A zeneakadémiai korszakhoz visszakanyarodva. Eredics Gábornak mekkora szerepe volt abban, hogy a saját faludban gyűjtsél népdalokat és hogy arról a témáról készítsd el a szakdolgozatodat?
- Ő a tambura-szakon tanított és kamara-órákat tartott. Velem egyénileg foglalkozott. Konzultálni jöttünk mindig össze. Nem meglepő, hogy ő lett a konzulensem, amikor „A szigetcsépi szerbek népdalai” címmel a szakdolgozatomat írtam. Mindig buzdított, hogy ezeket a kincseket kutassam és mutassam is be. Azt mondta, hogy nekem az nagyon nagy előnyöm, hogy ebből a közegből származom és a nyelvet is ismerem. Nagyon örültem végül, hogy ez lett a témám, és a szakdolgozat írása tovább vitte a gondolataimat afelé, hogy majd még jobban hasznosítsam a művészetemben a magyarországi szerb kultúrát.
- Elméletileg hány népdal képezhette volna a lemezanyag alapját?
- A felgyűjtött ötven-hatvanat harminc-negyvenre szűkítettem, és már a szakdolgozat írása közben próbáltam olyan füllel hallgatni ezeket a felvételeket, hogy mi az, ami megmozgat engem, amihez bármilyen plusz érzelem köt. Hihetetlen munka is volt hallgatni az adatközlőket, akik számomra nem pusztán adatközlők, hanem azok az idősek, akik gyermekkorom óta ismernek, és a közösségünk oszlopos tagjai. Át volt itatva személyes kötődéssel, érzelemmel, nosztalgiával ez az egész munka, mert előfordult például, hogy a nagyapámról meséltek nekem két dal éneklése közben.
Mégis, kellett egy olyan sávot kialakítani, hogy mik azok a dalok, amelyek elfogultság nélkül alkalmasak arra, hogy egy művészeti alkotásba bevonódjanak. Ebben segítséget kértem Misitől és Szlobitól, ami úgy nézett ki a gyakorlatban, hogy volt egy közös Google drive mappa, ahová feltöltögettem az eredeti gyűjtéseket, hogy ők is kiválaszthassák azokat, amelyek nekik tetszenek. Én is kijelöltem tíz-tizenkét népdalt. Végül tíz került a lemezre, ami szinte az elejétől kikristályosodott. Némelyiket, amelyek engedték az átdolgozást, nagyon messzire lehetett repíteni, némelyeket pedig a fészkükben kellett hagyni. Így alakult ki a lemez struktúrája.
- Maradtak-e ki olyan anyagok, amelyeket szívesen feldolgoznál valamelyik másik zenekaroddal, a Zűrössel például?
- Azt érzem, hogy ebből a gyűjtésből már kihoztam a maximumot. Talán egy-két dallam maradt, amelyeket szívesen előadnék más formában, a cappella például, de nem gondolom, hogy a Zűrös Bandával megcsinálhatnánk, mert teljesen más energiák dolgoznak ott, mint amilyenek ebben a saját zenekaromban.
- Mit mondanál az elkészült lemezről azoknak, akik még nem hallották, de érdeklődnek iránta? Miféle muzsikára számíthatnak, az mennyiben hajaz általunk ismert „balkánira”?
- Ez nem egy tipikus balkáni zene-lemez! Ha megkérdezünk egy laikust, aki popzenét hallgat és átlagos zenei ízléssel rendelkezik, ő esetleg a rezeseket ismeri, a Macskajaj című film hatására. Ha pedig egy picit tájékozottabb, a tamburazenekar ugorhat be neki, illetve a harmonika. Nos, tambura és harmonika is hallható az Én Csépem lemezen, de nem teljesen a megszokott hangzásban. Én, személy szerint a saját előadásmódomban is megpróbáltam arra törekedni, hogy ne csupán a magyarországi szerb, hanem a balkáni előadásmód is megmaradjon. Úgy gondolom, hogy teljesen önmagam vagyok az éneklésben. Nem okozott nehézséget arra figyelni, hogy ne legyen maníros, vagy ne legyen benne több, csak pontosan az, ami kell. Aki meghallgatja, kiveheti belőle, hogy mi az a magyarországi szerb hangzás, de azt is meghallhatja, hogy miért nem beszélhetünk autentikus anyagról. Összességében ez nagyon színes anyag, amelyben nem feltétlenül balkáni kliséket lövünk el.
- Sikerült-e az adatközlőidet megajándékoznod a kész CD-vel, és ha igen, hogyan fogadták?
- Négy adatközlőtől gyűjtöttem. Sajnos ketten már nincsenek közöttünk. A legnagyobb élményeim egyike volt, amikor átadhattam azt a CD-t azoknak, akik még átvehették, és ezt a pillanatot vártam a legjobban. Ez olyan lemez, amit nem magamnak készítettem, nem is kifejezetten a zenei piacra, hanem szerettem volna visszaforgatni azt a sok energiát, szépséget és jóságot, amit a közösségemtől kaptam, és ilyen formában visszaadni nekik. Ezért jó, hogy meg tudott valósulni fizikai formában.
Nagyon örültek neki, nagyon büszkék rám, és remélem, hogy ha az itteni szerbek meg fogják hallgatni, mindenki ki tudja venni belőle azt, ami emlékezteti őket a régi időkre, a fiatalságára, egy szép élményre. Ez volt vele a célom.
- Az április 30-i Fonó-koncertet követően tervezel-e valahol olyan lemezbemutatót, ahol mondjuk Szigetcsép híres borászatával (Gál Pincészet) közösen jelennétek meg?
- Jó ötlet, hiszen én lokálpatrióta vagyok, és a lemez készítése során törekedtem arra, hogy minél több helyi embert bevonjak. Rodek Krisztián, György Misi és az ifj. György Misi is a közeli Tököl zenészei. A műalkotásnak beillő lemezborító tervezője, Frank Józsa Anna jelenleg Németországban él, de szigetcsépi származású. Ezzel is azt szerettem volna megmutatni, hogy ha az ember piciben gondolkozik, és a saját közösségében, onnan sokkal könnyebb elindulni bárhová a világban.