Nem elkurvult (hogy beszélsz fiam!), hanem kiszolgálta az újonnan felnőtt közönségréteg igénytelen igényeit, állítólag a léte fenntartásának érdekében.
Sorolhatnánk a konkrét példákat estig, de szükségtelen, mert örömmel tapasztalhatjuk a szabály-erősító kivételek egyikét: a Kaláka Fesztiválra nem vonatkozik az imént felvázolt jelenség. Ergo: továbbra is létezik (léteznek) törekvés(ek), hogy egy(-egy) könnyűzenei fesztivál értékközpontú maradjon ebben a pénzéhes időben. Nem véletlenül, hiszen a Kaláka szervezői nem feltétlenül trendi média-szakon diplomáztak, viszont nyakig benne vannak a szakmában, ami a legkevésbé sem hátrány ilyenkor.
A ritka csoda az idén 42. alkalommal jöhetett létre. Jómagam részvételével csak másodikra. Ezért lett a felvezetés olyan, amilyen, mert ismerem a pro- és kontra példák sorát.
A Kaláka Fesztivál 2012-ig a Diósgyőri Várhoz kötődött, a műemlék építmény felújítása megkezdésével az egyik legszebb, történelmi helyszín Eger, benne az Érsekkert adott neki otthont. Plusz a „csillagok” városának vidéke, ezúttal Noszvaj, a fesztivál programjaira való ráhangolódást elősegítő „nulladik” nappal a kastélyudvarban. Rackaláka volt a fellépő alkalmi formáció neve. A megfejtésetek jó: a Ferenczi Gyuri-féle Rackajam és a Kaláka adta a magyar vegyes-válogatottat, megzenésített versek előadására szakosodva, kifejezetten. A költők vers-versenyét (az előadott költemények számát illetően) egyébként nagy valószínűséggel Kiss Anna nyerte. A két csapat természetesen külön-külön, sőt összevontan is megvillantotta a tudását, zsufi pótszékes nézőtér előtt. A műsor egyik tanulságát néhány pólón leltem fel. A feliratot maga Rejtő Jenő sem fogalmazhatta volna meg szebben: „a művészet halált okozhat”! A másik pedig az, hogy az efféle műsorban mégis csak van a tuba-szólóknak (by Bizják Gábor) valami diszkrét bája.
A hivatalosnak tekinthető megnyitó pénteken délután zajlott, mondanom sem kell: rendhagyó formában. A Kaláka együttes egy rövid sétára invitálta az érdeklődőket az Érsekkertbe. Ahogyan minden „megállóban”, Kányádi Sándor fájánál is felhangzott egy dal spontán, hangosítás és minden nélkül, a legminimálisabb hangszeres kísérettel. A kapcsolódó, a nyitott lelkű népzenész Halmos Béla emlékére rendezett fotókiállítás képeit nézegetve például a Tankcsapda frontemberével közös pillanatával találkozhattunk. Csodálva egyben a közvetlenséget, illetve azt az ember-közeliséget, amely az egész megnyilvánulást jellemezte. Nem csak ezen a kis eseményen, hanem az egész fesztiválon!
A színpadi programokat az újjáalakult Chalga vezette fel, akik az idén megjelent lemezükre (Ezért van az) fókuszáltak a műsorukkal. A gitáros Zagyva Tamás jó erőkből álló zenekara bevallottan a páratlan ritmusok szerelmese. Olyan színvonalon munkálkodtak, hogy a feleségem kérte: vegyük meg a lemezüket! Ez azért nagy szó, mert hasonló kezdeményezésre házasember-emlékezet óta nem került sor nálunk.
Dresch Mihály kvartettjét szükségtelen bemutatni ezen a helyen, hiszen számos lemezüket recenzáltam itt. Nos, ezúttal a színpadon adta a maximumot a magyar jazz egyik meghatározó formációja! A fiatal ritmusszekció teljes odaadással szállította az alapokat. A dallam-hangszeresek szintén kitettek magukért. Misi érzésből és érzéssel fújt. Lukács Miki egyéni hangú cimbalom-játéka nem (kifejezetten) jazzes, mégis ők ketten együtt adják meg annak az utánozhatatlan szellemiségnek az alapját, ami nem egyéb, mint az együttes varázsa. Két darabjuk különösen szívmelengetőnek bizonyult számomra. A lírai Hazafelé már az 1987-ben rögzített, hasonló címet viselő hivatalos-kalóz Jazz Studium kazettára is felkerült. Most alaposan átgyúrva, új erőre kapva, a régi ámulattal hallhattuk ismét. A másikat pedig a Noszvajon letelepedett, két éve elhunyt furulyás, Dsupin Pál emlékére játszották a fiúk. Akárhonnan nézzük, olyan lélekemelő mutatványnak bizonyult ez a koncert, hogy a világ bármelyik jazz-színpadán megállta volna a helyét. Nekünk a Kalákán jutott ki a jóból!
És a cimbalom-parádé folytatódott. Más módon (mintegy népzenészek stílusait szintetizálva), de nem kevéssé tartalmas és nívós előadásban. A kiegészített Balogh Kálmán és a Gipsy Cimbalom Band következett, Básits Branka közreműködésével. A szólóalbumát nemrég megjelentetett énekesnővel készített interjúból (http://riff.hu/index.php?article=1450) értesültem róla, hogy létezik ez a közös műsoruk. Nem pusztán cigány és szerb energia-bomba, amelyik nem kioltja, hanem felerősíti egymást, alaposan felpezsdítve a vért. Volt itt kérem kifejezetten jazzes, azon belül is franciás szvinges beütés, de román és bolgár gyökerű népzenei szőnyeget is terítettek elénk. Megvolt (más előadásokhoz képest igencsak visszafogott, szinte csipke-finomságú) az Ederlezi vagy aki Rúzsa Magdival ismeri, a Djurdjevdan. Igen, igencsak eklektikus volt a buli, amely azonban kereknek és egésznek bizonyult összességében. Kálmán - bevallása szerint - régóta tartozik nekünk egy, a saját zenekarával készített lemezzel, kérdem én: mért ne épp ezt a Brankával kiforrt műsort rögzítené?
Aznapra maradt még egy esti Resti-látogatás. Vagyis a 30Y színház-koncertje, Mucsi Zoltán hathatós segítségével. Kérdezed, hogyan kell új gombot varrni az immár bizonyítottan szuper-tartós pécsi szállal? Nos, pontosan úgy, ahogyan azt Beck Zoliék megtették!
Szombat. Új nap, új meglepetés - a legkellemesebb fajtából! A Kollár-Klemencz Kamarazenekar. Gondolj bele. A zenei oldalon (egyebek mellett, persze) cselló, brácsa, nagybőgő. A szöveg-vidéken egy szépíró, aki karizmatikus énekes tud lenni. Hát most is az lett! Viszockij zabolátlan lovainak szolgálatára nem volt szüksége, ám a kamarazenekari repertoár sokszínűsége akár a Kaláka Fesztivál palettájának egészét is reprezentálhatta volna! Valódi, hiteles emberi érzések, hangulatok kavarogtak és jöttek le a színpadról. Kihagyhatatlannak bizonyult az Iszom a bort című slágergyanús gyönyörűség és a legutóbbi lemezanyag címadó dala, az Ég az erdő. Katartikus előadásban.
A legendás Sebő Együttes énekelt versei az 50 éves zenekar ünnepi MüPa-koncertjének képezték kvázi a főpróbáját.
Nem tudom, de nem is akarom tagadni a Söndörgő iránti elfogultságomat. Szerencsére nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. A mértékadó világzenei szaklap, a Songlines is igyekszik figyelemmel kísérni a pályafutásukat, amennyire az Londonországból lehetséges. (A legfrissebb, júliusi számukban például a Nyolc 8 nyolc című lemezüket a 10 legjobb magyar folk-album közé sorolták.) Az elveszett (elfeledett) balkáni zenék becsületes megtalálói (lásd http://riff.hu/index.php?article=451) olyan, de olyan bulit nyomtak! Egyszerre volt változatosan varázslatos hangulatú – váltott hangszerekkel, és elképesztően, helyenként „szabad füllel” követhetetlenül virtuóz, de szemernyit sem öncélú! Ha készült (volna) koncertvideó erről az előadásról, minden bizonnyal magammal vinném egy lakatlan szigetre – bár amilyen sűrűn én lakatlan szigetre vetődöm…
Ha Balkán, akkor legyen még több Balkán! A Bohemian Betyars színtársulatát ismerve nem az volt a kérdés, hogy mekkora elánnal nyomják le az elizélt balkán-punk egri bulijukat két nappal a Gogol Bordello előtti fellépésük előtt (apait, anyait beleadva, naná), hanem az, hogy megtáncoltatják-e annak a fesztiválnak a közönségét, amelynek jelentős tömege már ingyen közlekedik a járműveken? Hát persze, a bolond „makuka szívem” azonnal megsúgta a tutit! Na jó, hétvége lévén a helyi fiatalok is besegítettek…
Nem tudom, a Müller Péter Sziámi andFriends formációja fellépett-e valaha 17 órai kezdéssel, de most az eső sem zavarta őket, sőt. Best of bulit nyomtak persze, ahogyan azt vártuk. Tovább fényesedett a Kicsi kicsiszolt kő, jó ritmusban ugrált mind a Száz bolha, és az origónak számító URH-éra sem maradt ki a felhozatalból. Szólt dal a testiségről, az öngyilkosságról (fejtsétek meg, melyekről beszélek), áttételesen (hogyan másként) a francos politikáról. És megint az jön, hogy sőt, mert egy vadiúj számukat is bemutatták, itt Egerben először. Ebből látszik, hogy a Sziáminak nem múltja van csak, hanem jövője is!
Kisvártatva az Ötödik Évszak tálalt fel nekünk akusztikus finomságokat. Népzenei hatások és jazz egybegyúrva, no és francia irodalmi klasszikus, eredeti nyelven. Apropó, a Ne rejtsd el című lemezüket ismeritek? Én ugyan nem titkolom, http://riff.hu/index.php?article=1368 tessék olvasni legalább róla!
A fesztivál bár folytatódott, szégyen nem szégyen, a krónikás viszont befáradt. Ebben a szárazságban elapadt volna a nemrég intenzíven buzgó egri bikavér, vagy hogy is van ez? Hagyjuk.
Mondjuk azt: immár nem kizárólagos jelszó a Beatles foreGer (amit nem felejthetünk el), hanem elvakulttá vált a szurkolás is a Kaláka Fesztivál jövőjéért. Nem kétséges: ilyen jelen után ez a minimum!