Ma 2022. december 6. kedd, Miklós napja van

Jack Cannon: Az idő körbeért... (Szerzői kiadás)

Az idő járásáról a magam részéről oda tudok nyilatkozni, hogy bizony rohadt gyorsan telik. A Jack Cannon zenekar viszonyulása az időhöz – sokkal hálásabb téma.

Hogy miért? A kitartásukat illetően mindenképp.
2006-ban alakult a banda Jack Cannon Blues Band néven, az akusztikus bluest népszerűsítve. Két évvel később az egyik magyar tehetségkutató verseny fődíjaként lemezkészítési lehetőséget nyertek – volna, de csak a felvételek elkészítéséig jutottak. Az igazán nagy lökést a cseh Blues Alive győzelem adta (szintén 2008-ban), rendszeres fesztivál-meghívásokat vonva maga után. Oda. A kelet-európai népszerűség azóta is tart, itthon jobbára csak a nevük ismerős, a muzsikájuk tán kevésbé. Hazai fellépési lehetőség alig jut számukra, amely végső soron összetettebb problémákra vezethető vissza. (A hazai koncertélet olyan, amilyen – tudjuk, sajnos.) És ha már a neveknél tartunk, a zenekar tagjai: Bíró Ádám – szólógitár, Gyergyádesz Péter – basszusgitár, Zoltai György (Zozó) – ének, szájharmonika, Lakatos Attila (Lakat) – dobok.
Az imént zanzásított másfél évtizednyi előzmény után sikerült végre kiadniuk az első lemezüket.
Első blikkre mit gondolok a muzsikájukról? Alapvetően blues ez kérem, jól megfűszerezve! (A Tankcsapda-asszociáció itt felejtős.) Attól tartok, hogy épp ez az, amit a honi, nem túl nyitott blues-élet nem tolerál túlságosan. Annyira sem, amennyire illő lenne, de fókuszáljunk most a lemezanyagra.
A száraz tény (ebben a júliusi, víz-takarékos forróságban) azt mutatja, hogy az tíz dalból áll, mindegyik saját szerzemény. (Ez a CD-verzió jegyzeteiből nem derül ki, de így már megtudtátok.) A keverés a gitárra fókuszál (a lejátszóm képességei legalábbis ezt hallatják velem), mégsem nevezném az anyagot gitár-centrikusnak, hiszen majdhogynem hiányoznak a szólók (nem teljesen, persze), egyszersmind kvázi testvériesen leosztottak az instrumentális szerepek. Ám ha Ádám játékát kéne   jellemeznem egyetlen szóval, azt mondanám: sokszínű. (Ez azzal együtt helytálló szerintem, hogy három vendég-gitáros is segíti a munkáját.) A dalszövegek nem sablonosak (ahogyan elsőlemezes zenekaroknál az gyakran előfordul), hanem okosak és szórakoztatóak.
Az élénk, életre való blues-rock felhozatal között néhány lírai szerzemény is megbúvik, talán azért, hogy jobban odafigyelhessünk rájuk, amikor elkövetkeznek. Apropó, dalok.
Nem tudok, de nem is akarok egyet sem kiemelni közülük! Nem csak azért, mert lefelé sem lóg ki egyetlen egy sem, sokkal inkább, mert annyira egyben vannak, hogy méltánytalannak tartanám ekképp is bolygatni őket. Így kerek, így egész a lemezanyag, így jó, ahogy van!
Ha nem tudnám (és nem írtam volna le fentebb), most azt kérdezném, hogy Ádámék, hol voltatok? Annyi biztos, hogy a blues-berkeken belül (még mindig) nem a helyükön, ami kevéssé az ő hibájuk. Azért merem ezt kijelenteni, mert a „mellékelt ábra” azt mutatja: egyébként nagyon is a helyükön vannak. Ez a CD talán segíteni fog abban, hogy a jól megérdemelt pozíciójukba kerüljenek végre. Lehetőleg a múlton való értelmetlen rágódás nélkül. Lapozzunk, lépjünk túl rajta. Együtt, és velük együtt, hiszen az érdekeink közösek, úgy hiszem.
Most legszívesebben kiabálnék, hogy „hé emberek, figyelem, itt a Jack Cannon lemeze”! Mégsem teszem, remélve, hogy a nálam konszolidáltabb honlapjuk oldja meg helyettem ezt a feladatot. Nevezetesen a www.jackcannon.hu.

Olasz Sándor