A másik pedig, hogy az kizárólag digitális formátumban létezik.
Az utóbbi mondat tartalmához tartozó nyavalygás részemről a fülhallgató kényelmetlen voltából adódik. És ez nem minden: muszáj volt szereznem egy minőségi, zenehallgatáshoz alkalmas készüléket. A mai kor gyermeke minden valószínűség szerint rég túl van ezen a problémán. Nekünk, őszes hajú „maradároknak” azonban szoknunk kell a jelen helyzetet, mert bár a legkisebb porcikánk sem kívánja, ez lehet a jövő helyzete is.
De legalább ezen a lemezanyagon nincs fanyalogni való, sőt. A léte eleve öröm, hiszen az énekesnő inkább külföldön, sem mint itthon gyűjt szakmai tapasztalatokat, a billentyűk urának lemezeken való „megszólalása” pedig sajnos, megritkult az utóbbi években.
Most (többnyire) közös szerzeményekkel jelentkeztek. Nem akármilyenekkel! A pontosság kedvéért (kivételesen) a kiadó sorait idézem. „Műsorukban a jazz, a pop és az improvizáció találkozik az elektronikus hangzásokkal és progresszív zenei elemekkel, ami sajátos, leginkább a kamarazenei artpop kifejezéssel leírható műfajt eredményez.” Nos, ennél alaposabban aligha lehet kinyerni a munkájuk eredményének az esszenciáját.
Tamara énekhangja a végzet asszonya szerepének eljátszására is alkalmassá tenné őt, azonban beláthatjuk: a modern jazz-varázslás sokkal izgalmasabb, mi több, eredményesebb művelet annál! (Nem mintha az együttes előfordulásuk kivitelezhetetlen lenne…) Az artpop meg miféle, ritka kincs? Azt alighanem a zárásként felhangzó Elton John-szám, az Im Still Standing előadása teszi mindenki által érzékelhetővé és élvezhetővé. A lemez igen, de a történetünk nem érhet itt véget! Muszáj elölről kezdeni a lejátszást, hogy az újonnan felfedezett artpop minden szépségét kiélvezhessük.
Zsolt billentyűs játékának legfeltűnőbb vonása a hangszín-váltó műtétek sorozata, amelyeket ugye jóval a zeneóvodás-kor után végeztek el. A Misirlou című (francia nyelvű) dal például már-már elbizonytalanít, hogy gitárt hallunk-e megszólalni benne. Na jó, engem nem kavart meg teljesen, de eszembe juttatta a gitár-szintetizátorok gyorsan elmúlt divatját (nem árulom el, melyik világhírű gitáros lemezét hallgattam meg emiatt tegnap), ahol persze ellenkező volt a változtatás szándékának az iránya.
Ezzel gyakorlatilag túlléphetünk a felállás előítéletesen karcsúnak vélt kérdésén, hogy lám, csak egy szintis meg egy énekesnő hallható a lemezen, mint egy rossz lakodalomban. Kaltenecker Zsolt azonban nem csak hogy keményen csap a billentyűk közé, de mindegyik számban másféle, újszerűnek ható hangzást csal ki a hangszeréből. Mózes Tamara művészi teljesítménye pedig valóságos kamaraegyüttessé avatja a kis csapatot.
Olyan időket élünk, amikor a gazdasági problémákat megérti, sőt a saját bőrén érzi az ember. A hallgató azonban most süllyedni látszik az apátia mocsarában, amiért ez a különösen értékes lemezanyag nem tudott CD-testet ölteni. Retteg, nehogy a példa ragadóssá váljék, és próbál abban bízni, hogy most csak egy kényszerű takarékossági kísérlet eredményét tapasztalhatta meg. Mert a Futurized ebben a formában nem lehet a jövő zenéje!