Ma 2024. június 18. kedd, Levente napja van

Kristóf Bacsó Triad And Daniele Camarda: Imaginary Faces (BMC Records)

A rideg „sarokszámokat” elnézve azt látjuk, hogy ez Bacsó Kristóf hatodik lemeze a BMC Recordsnál. Valóban, csak egy szám ez is, de nem jelentés-tartalom nélküli. Rámutat, hogy a magyar jazz középnemzedékéhez tartozó (1976-os születésű) szaxofonos elismert művésze a kiadónak.

Ez akkor is igaz, hogy azt kell tudomásul vennünk: a lemezanyag kizárólag digitális formátumban férhető hozzá. Gazdasági megfontolások következtében, tudom, de akkor sem vagyok képes belátni, hogy kinek jó ez, végső soron. Az ember mint olyan, hosszú távra tervez, általában. Egy hanglemez pedig akár ötven év múlva is elővehető. Félő, hogy az ilyen kiadványokat viszont, mint a facebook-posztokat, előbb vagy utóbb letúrja és maga alá temeti az internet adathalmaza.
Semmit sem bánkódnék, ha ezúttal nem lenne igazam, és Bacsó Kristófék új lemeze vagy mije nem veszne a feledés homályába. Mert nem azt érdemli.
És nem feltétlenül azért, mert a zongora mögött személycsere történt a Pannon Blue című lemez megjelenése (2016) óta (amelyről szintén olvashattok ezen a portálon). Nem mellesleg, Tálas Áron vette át a posztot. Nekem történetesen bejött a változás. A lemezen szereplő saját szerzeményeit pedig egy Erik Satie- és egy Bartók-feldolgozás foglalja keretbe. Én amúgy annak örülök a legjobban, hogy ezen az anyagon már a legkevésbé sem érzem a mainstream jazz porát. Úgy fest: a klasszikusok szelleme, szellemisége kellőképp erősnek bizonyult. Kristóf ugyanis bátran közelített feléjük a műveik feldolgozása okán. Nyilván nem tovább csupaszította, hanem a jazz eszközkészletével felturbózta, sűrű szövésű muzsikával gazdagította azokat. Különösen Satie jött ki jól belőle a Petite ouverture a danser című, zongorára írott miniatűr kompozíciója modernizálásával. Ráadásul most a héthúros basszusgitáron játszó olasz fiú, Daniele Camarda csatlakozott Bacsó triójához, aki ebben a számban is odatette magát.
Jut eszembe. Bacsóról azt érdemes tudni (én legalábbis még nem adtam számot róla), hogy a Liszt Ferenc Zeneakadémia  elvégzése után a bostoni Berklee College of Music jött a tanulmányai sorában. Ez után öt és fél éven át Franciaországban, majd az Egyesült Államokban élt és dolgozott. A nemzetközi kapcsolatai tehát irigylésre méltóak, és mindig szívesen jön valaki Magyarországra azért, hogy néhány koncerten vagy lemezfelvételen kiegészítse a Triadot. Amint jeleztem, ezúttal sem történt másként.
De vissza a lemezanyaghoz! A végletekig leegyszerűsítve a történéseket azt mondhatnám, hogy Satie után nyolc Bacsó-szerzemény következik. Nem egyszerű darabok, sőt. Van egy közös vonásuk: a nagyszerű építkezés. Meg a mód, ahogyan a nyilvánvalóan vezér-szerepben lévő szaxofon teret nyit a többi hangszernek. A míves kidolgozottság. A meg-megbúvó apró, de imponáló dallamok. A meggyőző tenorszaxofon-sound. Juhász Márton példamutató, jó értelemben vett, alázatos dobolása, és ahogyan a Mask-ban (nagyon) él. A Dozen tempójának finoman tördelt változatossága. A Twotwenty szépséges mélységei és a szárnyalása. A Piano Music-nak az a fajta ravaszsága, ami miatt talán sosem lesz szóló produkció belőle. A Hope meg azért kell mindannyiunknak is, hogy ne fogyjon el a remény. Ha egyebütt nincs, hát itt legalább maradt még belőle.
Amint utaltam rá, a lemezanyagot Bartók-kompozíció zárja, kicsit a Modern Art Orchestra Bartók-feldolgozásaira visszautalva. Itt a Dance From Bucsum hallható, a Román népi táncok egyike, mégpedig a negyedik tétel. Ám, amivé vált, az se nem román, se nem tánc, hanem népzenei elemekkel átszőtt, vérbeli jazz. És mi így jártunk (volna) jól. Mert igazán akkor tudnám szeretni az Imaginary Faces-t ha CD-re préselték volna. Így csupán élvezem a muzsikát addig, amíg megvan, amíg megtehetem.

Olasz Sándor