Ma 2024. április 19. péntek, Emma napja van

Burns Kati: Napnak a Húgánál (Fonó Budai Zeneház)

Mivel ez Burns Kati első, saját neve alatt megjelent kiadványa (a szóhasználat nem véletlen), nem árt némi ismerkedés-féle az énekesnővel.

Azt javaslom, vegyük elő a Madhuwanti CD-jét a Folkbeats sorozatából. Ő énekel rajta! Ha nem lenne meg, a Trottel Records gondozásában keresd. (Ezen a portálon is olvashatsz róla, természetesen.) Hungarian Pakistani fusion – árulkodik az alcím az Islamabadban, élőben rögzített felvételekről. Ezek azt mutatják meg, hogy magyar népdalok hogyan képesek megmaradni, érvényesülni, mi több: hatni pakisztáni zenei környezetben. Maradjunk annyiban, hogy nem annyira idegenül, amint azt elsőre gondolnánk, sőt.
Amint az a fentiekből kikövetkeztethető, Kati a magyar népzenei „orientalistája”. Nagykövete. Gyakran és szívesen utazgat az említett országokba. Szúfikkal és baul fakírokkal zenélt Pakisztán és India tájain, de az észak-ázsiai torokéneklést is tanulmányozta. A lemezanyag az így szerzett benyomásokból, az ezekből megírt szerzeményekből építkezik. Ezt a felvételsorozatot viszont olyan magyar muzsikusokkal készítette, akiktől nem tájidegen az egzotikusnak gondolt világ. Jogos a kérdés: kik ők? Clemente Gábor instrumentumai a keretes dob, az udu, és más ütőhangszerek. Kobza Vajk az ud, az ektara és a koboz mestere. A számos hangszert rutinosan megszólaltató Barvich Iván ezúttal csak ney-t és bolgár kavalt használ. Burns Kati énekel, dotartán (ami kéthúros pengetős hangszer), furulyán és kavalon is játszik. Az éneklésben Bakos Bettina siet a segítségére, amikor szükség van rá. (Zárójeles kitérő: Burns Katalint novellistaként tartják számon a szépirodalomban. Kétkötetes szerző. Természetesen ez is a bemutatás része.)
Népzenei alapú rituális album – árulkodik az alcím a sajtóanyagban. És valóban. Minél jobban elmélyedsz a muzsikában, minél több benyomás ér zenehallgatás közben, annál inkább ráérzel a summázat valóságtartalmára. Mert hirtelen bepörget és a mélyre ránt, mint egy alattomos tiszai örvény: minden óvatoskodás és minden kapálózás hiábavaló.
Ahogyan a majdnem teljesen instrumentális, hatperces Ábra a keleties hangulat képét megfesti (vagy fordítva, ha úgy tetszik), sejthető, hogy az egy varázslás kezdete. Azt azonban nem hinnéd az elején, hogy az egy szál ud kísérettel előadott, torokénekkel színezett Oldást nem nyeli el végül balladai homály. A Tánc Csontváry cédrusai körül aztán pontosan úgy elevenedik meg a lelki szemeink előtt, ahogyan a híres festményen. Az előadása pedig elhiteti velünk, hogy ennek a mitikus hullámzásnak magunk is részesei vagyunk. A szikárnak tűnő, de mély érzéseket indukáló Ketten (alcíme: Fekete madár) nem kevesebb, mint a két énekesnő jutalomjátéka. A ballada-mondás késik ugyan, de nem múlik. Archaizáló krisztusi énekké lett az Elindula című darab. És, mint amikor sámánok szava nyit kaput, korok és világok közötti átjáró sejlik fel képzeletben a Regélek hallgatásakor. Hogy aztán transzba vivő, tűz-ünnepi tánc kerekedjék utána a lemezanyagot záró Tűzmadár című dalban. Mindez oda hat, hogy zeneileg és hangulatilag egyaránt összefoglalja az eddig hallottakat.
Mégis: a letisztult, egyszerű szépség jellemzi a lemezanyag egészét, elsődlegesen. Az igazi finomságok csak azután jönnek ki, miután felfogtuk, hogy a levegős (olykor lebegős) hangszerelés voltaképp kiemeli az aktuális mondanivalót. Olyannyira, hogy nem könnyű kikerülni a maga által teremtett muzsika tengerében lubickoló, szirén vonzerővel bíró Burns Kati bűvköréből. De ki akarna kijönni onnan, ha már bejutott egyszer?
Egy a baj ezzel az anyaggal, de az nagy. A muzsika fizikai formátumban nem jelent meg! Csak digitálisan férhető hozzá sajnos, de hát kénytelenek vagyunk hozzászokni az efféle jelenséghez mostanában. Nézzük a jó oldalát: így legalább létezik!
De mi is ez tulajdonképpen? Szerintem: mágikus realizmus a világzenében. Istenem, ha az egyébként zenekedvelő japán író, Murakami (a mágikus realizmus mágusa) rátalálna valahogy a világhálón, tudná-e díjazni vajon?

Olasz Sándor