Ma 2023. február 9. csütörtök, Abigél napja van

Aki Takase: Carmen Rhapsody (BMC Records)

Három a magyar igazság – mondják, de hogy mért pont annyi, biz én azt nem tudom. Azt tudom csak, hogy Aki Takase a harmadik lemezét is elkészítette a BMC gondozásában, a saját neve alatt. Ez azért a kölcsönös tisztelet jele, nem?

És mivel állt elő a japán művésznő ebből az alkalomból? A talán legnépszerűbb opera jazz-feldolgozásával!
Opera és a jazz? Olyannyira nem elvetemült ötlet, hogy a magyar jazz korai időszakából is akad példa a fúziójukra. Felületes keresést követően Flotow Martha című operája legismertebb részletének szving-feldolgozására találtam rá a Parisien Grill Band előadásában, 1939-ből. (Igen, magyar zenekar működött anno ezen a néven.) A free jazzt azonban akkoriban még nem találták fel, ahogyan az ún. kortárs jazzt sem, amelyek pedig legjobban kapcsolódnak az idén 75 éves zongorista stílusvilágához. Közülük most az utóbbi a domináns.
Ami pedig a munkálata tárgyát képezi, az Georges Bizet Carmen című darabja. Spéci trióval: az utóbbi időben állandó társnak számító Daniel Erdmann szaxofonossal, valamint Vincent Courtois csellóssal, aki Takase egy másik formációjából jött Budapestre, feljátszani a zenét a stúdióban. Ritmushangszer egy szál sincs? Hmm… Egy csavar viszont van a történetben: Mayumi Nakamura mezzoszoprán, és nem fél a hangjával operálni! A beavatkozás sikere felől pedig ne legyen kétségünk, hiszen létrejött az egység a szokatlanul ható, de remekül működő kvartett tagjai között.
Hogy mi a furcsaság alapvetően? Nos, az a skizofrén helyzet, hogy Aki Takase hol jazzművész, hol kvázi zongorakísérő kell hogy legyen, utóbbinál persze nem a klasszikus sémákat követve. Ne legyen kétségünk: mindkét szerepében vérprofi a hölgy! Ugyanaz a szenvedélyesség jellemzi az előadását, mint az opera címszereplőjének hősnőjéét, köszönhetően annak, hogy a (jól sikerült) kísérletezés szelleme áthatja az egész produkciót.
Az instrumentális darabok, valamint a hangszerelés (csekély kivételtől eltekintve) Aki Takase szerzeményei. Ezek, valamint a közéjük ékelődött az ária-feldolgozások a szvitre hajazó műben nyerik el a végső formájukat, és rendeződnek izgalmas, változatos, egyéni hangú egésszé.
Ennek kulcsszava pedig a már említett szenvedély! A bevezetőben (Trio címmel) felhangzó cselló-szóló még a parázs izzása. Kisvártatva megmutatkozik a klasszikus szólamától elszakadni is tudó énekhang, és robban a szaxofon szava – egyetlen számon belül! Kortárs jazz adja a Sevilla intróját, majd viszi el a kortalanság útján, az örök idők felé. Innen már nem csupán érezzük, hanem biztosan tudjuk, hogy jó a megjelölt haladási irány. Kivált, amikor a zongorajáték érzelmi skálája is ki-kileng. Aki bújt, aki nem, megyünk tovább!
Befigyel rögvest Don Jose (szaxofon – cselló duettben megjelenítve), és felhangzik Carmen áriája. Ez utóbbit ha megússzák az operaházak igazgatói infarktus nélkül, akkor bizony, kemény fából faragták őket! De hát úgy kell – nekünk! Ezek után ki lepődik meg azon, hogy a Prelude itt csembaló és énekhang kettőse? Nem csodálkozni kell rajta, hanem kiélvezni minden másodpercét! (Mindazonáltal el lehetne gondolkodni egy önálló jazz – csembaló lemezen! Csak jelzem: Puzzle címmel az előkészülete máris elkezdődött.)
A slágeres opera-melódiák is elkövetkeznek persze – nem kicsit másként, mint ahogyan megszokták azokat a klasszikus művek kedvelői hasonló, ha nem magasabb intenzitással, de hát ez ilyen varázsgomba nélkül ható szemléletformáló, imádni való, tudat-tágító lemezanyag!
Arról szól, hogy a jazz felé megmutatkozó nyitottság és a klasszikus muzsika iránti alázat csodát képes teremteni.

Olasz Sándor