Ma 2024. február 21. szerda, Eleonóra napja van

Vincent Courtois – Daniel Erdmann – Robin Fincker: Nothing Else (BMC Records)

Hiszem, hogy a jó zene egyfajta utazásként is funkcionál. Nyilván nem a helyváltoztatás igényével tett kirándulásra gondolok. Nem is olyanra, amelynek regényét Karinthy Frigyes volt szíves megírni.

Az általam elképzelt utazás azzal indul, hogy a muzsika beúszik a tudatalattiba, ahonnan lassan, de biztosan kizárja a külvilágot.
De miféle, természet feletti erő képes előidézni mindezt? Itt és most ugye a jazz, vele az improvizáció varázsa! (Tudjuk, a két fogalom nem fedi le egymást tökéletesen.)
Az improvizáció, vagyis a rögtönzés meghatározása könnyedén kikereshető a szótárakból. Léteznek bizonyára a lexikon-szócikkeknél terjedelmesebb, alaposabb leírásai is az ő mibenlétének. A hétköznapi értelemben vett megfejtése azonban nem egyéb, mint a jazz sava-borsa.
Egy bökkenő van csak: az efféle társasjáték nem játszható megfelelő partnerek nélkül. Csakis olyanokkal, akikkel működőképes a gondolat-átvitel! Na nem az orwelli 1984-es modell szerinti. Sokkal inkább az a fajta, amelyik a többiek iránti bizalomra épít. Ha pedig a csillagok együtt-állása kedvező, a közös szárnyalás, mint természetes következmény nem marad el.
A címsorban jelzett muzsikusokból álló, (jobbára) francia trió esete jól példázza mindezt. Első közös fellépésük több mint egy évtizede zajlódott Párizsban. Pályafutásuk aztán párhuzamos szálakon futott tovább – így a BMC kötelékében is. Hogy mást ne mondjak, Courtois és Erdmann játéka Aki Takase Carmen Rhapsody című idei CD-jén, míg Courtois és Fincker a Les Démons De Tosca címet viselő 2019-es albumon hallható. Igen, ezek klasszikus ihletésű alkotások. (Természetesen mindkét albumról szóló írás visszakereshető a Riffen.) Ezúttal viszont vegytiszta impróról beszélhetünk (ha egyáltalán), miközben a bevezetőben említett utazás másféleképpen is visszaköszön. Történetesen úgy, hogy a tizenhat szám címe egy-egy település neve.
Ez idáig nem súgtam meg, hogy cselló – klarinét, szaxofon – szaxofon felállású az együttes, amely minden tekintetben távol áll a hagyományos zongora – bőgő – dob jazz trió megszólalásától. És ha további hangszerek hangját is felfedezni véled, nem tévedsz sokat, bár a sound nem vendégművész közreműködésének az eredménye. Valójában a cselló hangszíne-változását hallod, már-már tökéletes hamisításban. Van hát mire rácsodálkozni a mostanság kivételesnek minősülő, bő hetven perces játékidőben!
Ez annak is a jele, hogy a muzsikusok olyan fokon inspirálták egymást előre megírt témák nélkül, hogy szinte képtelenek voltak leállni a BMC stúdiójában. Ahogyan a spontán alakuló hangsorokat egymásba fűzik ezek a fiúk, arra bizony oda kell figyelni! Szép, ahogyan fújnak a csellóra rögtön az elején, a lett kisváros, Madona hangulatát megidézve. De a szaxofonok párbaja sem semmi (Saalfelden)! Meglepő azonban, hogy Budapestet ők nyugodt városnak képesek láttatni – a maguk szemszögéből, de nem sorolom tovább. Azt azért még elárulom, hogy a lemezanyagot ismertető Henning Bolte nem ezeket a „helyeket” emeli ki. Talán, mert a kis csapat távolabbi vidékekre is rálelt, amelyek ábrázolása még inkább érdekes. A CD pedig izgalmas muzsikákkal teli, ami vitán felüli.
A trió produktuma amúgy jóféle „kortárs” jazzlemez (hogy a stílus-meghatározásban is segítsek kicsit). Ennyi. Nothing Else. De egy hangyányival, akarom mondani: egy hanggal sem kevesebb!

Olasz Sándor