Vissza a virtuális és a városban valóságosan is létező 0-ás kilométerkőhöz. Igen, megfordult már a zenekar Csongrádon sok évvel ezelőtt, a Körös-Toroki Napok rendezvénysorozatán. Írtam is róluk, de sajnos, nem tudom visszakeresni a cikket. Arra viszont jól emlékszem, hogy akkor és ott érezhető volt, hogy az aznapi „ünnepi” zenekari felhozatal másra koncentrált inkább. Krsáékat még nem igazán ismerte a jelen lévő alföldi közönség, de azok a fiúk küzdöttek, mint malac a jégen, végül fényes győzelmet arattak.
Eltelt tehát pár év, és most kizárólag őket várta mindenki, aki megváltotta a jegyét a TP-be! Hátranéztem koncertkezdéskor, és csak csodálkoztam, honnan került elő ennyi ember ilyen gyorsan! A PASO is okozott meglepetést, mielőtt még játszani kezdtek volna. Hoztak ugyanis vendéget magukkal, a hegedűs Barna Gyuri személyében. Oké, lehet agyalni azon, hogy illik-e ska zenekarba hegedű egyáltalán, de hát mimagyarok magyarok vagyunk! Az autentikus ska interpretálását hagyjuk csak a jamaicaiakra, azt mondom! Annál is inkább, mert nekem kifejezetten tetszik, ahogyan Gyuri megbolondítja a PASO muzsikáját az ő hangszerével. Ízlések, oké. A pofonokat meg hagyjuk a francba, nem idevalók.
A Dr. Ring Ding műsorából vett Dandimite Ska képezte az instrumentális intrót. Krsa színpadra lépésével aztán felforrósodott a Sahara. (Azóta van ilyen rohadt meleg, nem?) (A) Joseph pedig már rendesen felpörgette a bulit. A Balkan Dancehall tette aztán nyilvánvalóvá, hogy (nagyon okosan) afféle best of programot hoztak a srácok Csongrádra. Arról is volt szó (vagyis dal), hogy Elhagytam magam, de ember nem volt, aki ezt komolyan vette volna tőlük ezen az estén. A Babylonra való fókuszálást követően pedig Budapest közállapotáról adtak a srácok zenés riportot.
Elkövetkezett az első integetős nóta, a System Connection is, amelyben ugyanolyan remek partnernek bizonyult a közönség, mint az addigiak és a későbbiek során. Egyszer csak, a No Love in Town közepette emberes gitárszólót hallhattunk Tisza Gergőtől a Tisza Presszó szabadtéri színpadán, hogy ne feltétlenül a fúvós dominanciára koncentráljunk folyamatosan akkor sem, ha az ő létszámuk két főt tett ki csupán, ezúttal.
Egy kis „csavargás” után a máskor Riger Jani által bemutatott Lakótelep következett. A személyének hiánya szerencsére nem zavarta meg a közönség erőteljesen hangulatos csorda-vokálját. Aztán Barna Gyuri percei következhettek, a 21.30 körüli időpont ellenére átható forróságban. Előbb a Tenkes kapitánya reinkarnációjában segédkezett: tudjátok, nem a tévé-sorozat-béli Vujicsics-zene nyomán. A Bawl Out Fe we pedig szinte teljes egészében a sajátjának bizonyult. A buli azonban sajnos, a vége felé közeledett, a hatósági időkorlátnak köszönhetően. Megjegyzem még azért, hogy a „főműsor” záró száma a Commanche volt.
Az első ráadás-nóta a magyar konyha Dish-cséretét zengte. (Szomorú vagyok, amiért a londoni unokáimhoz ez még nem jutott el, legalábbis még tudott náluk érvényesülni.) A legesleg-vége pedig mi más lehetett volna, mint az örök PASO-coda, a Gagarin! A csongrádi közönség lelkesedése a csillagos egekig röppent. Ment is fennhangon az úrhajós búcsúztatása a színpad előtt is, miközben az utált diszkós jelszó („kezeket a magasba!”) kérés nélkül érvényesült. Maradéktalanul.
Ahogyan a saját várakozásom is, tulajdonképp. Csöppnyi hiányérzetem akadt azért. Sajnos, a Victor Rice-szal készült, Bartók-hatásokat tükröző új lemezről (Heritage) egyetlen nótát sem kockáztattak be a srácok, és a CD-t sem árusították egyelőre. Bartók és a ska – ezt azért kell még emészteni, ugye? De hát fog az menni, ne féljünk tőle! Én, személy szerint nagyon várom a fizikai példányok megjelenését.
A szomszéd városból hazafelé vezető utazás közben történtek már nem tartoznak szorosan ide, mégsem mehetek el mellette szó nélkül. Azt mesélték ugyanis a barátaink, hogy tudnak ám élesebb koncertet is adni ezek a fiúk! Biztosan igazuk van, talán tényleg hozhatott volna valamivel jobb formát is az Orchestra csongrádi felállása. Ám ha az ellenkezője jön be a dolognak, sok rossz szavunk akkor sem lehetett volna. Beszélgetés közben azonban „láttam” magunkat a feleségemmel, koncert közben. Szerintem nem sok nyugdíjas pár ugrált annyit, bulizott akkorát, rajtunk kívül! És ez az, amire mi pár évig még biztosan emlékezni fogunk. Létezik fontosabb ennél?