Ha engem kérdezel, nagyon is jól van ez így. A lemezeik nagyszerűek (remélem, népszerűek is a saját köreikben), a szuper trió fejlődése pedig a hazai pályán könnyűszerrel követhető nyomon.
Így aztán, ha jól figyelünk, a buborékból érkezett üzenetük is dekódolhatóvá válik. Mondom én, finom utalás-féleképpen az aktuális albumuk címére, amely szójátékként is értelmezhető. Tudom, a rockerek máig emlékeznek a The Police nevű bandára csakúgy, mint a Message In A Bottle című „segélykérő” dalukra. Szólóban máig aktív frontemberük, Sting pedig felettébb nyitott különböző irányzatokra, így a világzenére és ami itt a lényeg, a jazzre is. További párhuzamot azonban nem erőltetnék bele ebbe a játékos történetbe. Állítsuk fókuszba inkább a Velvet Revolution legújabb csatáját!
A zenekar vezetője továbbra is Daniel, viszont az együttes homogenitását mutatja, hogy most, első ízben egyenlő arányban osztoznak a fiúk a szerzőségen. A szűk órányi időtartamban eljátszott kilenc számhoz mindenki hármat dobott bele a kalapba.
Azok pedig, a tendenciájukat tekintve nem kevesebbet mutatnak, mint folyamatos minőségi fejlődést, ami talán ez alkalommal csúcsosodott ki! Úgy vélem, nehéz lesz túlnőni vagy túllőni ezen a magasságon, de ki nem érné be hasonló, további méretezéssel?
Ahogyan beindul a muzsika (ma, vagyis Maybe Tomorrow), rögtön izgalommal tölti el a hallgatóságát. Mert a vibrafon ostinatójára rátekeredik a a dallamos hegedűszó, amelynek súlyát a tenor szaxi nyomatékosítja, hogy aztán fokozatosan átvegye az irányítást, és végül ő jöhessen egy újabb ostinatóval… No, a körforgásnak ezt a folyamatát tanítani lehetne!
A zenekarvezető szerzeménye, a Drunk with Happiness kontinensnyi távolból idézi Tom Waits-t. Mért, mért. Hát az iszákos zongorája miatt (The Piano Has Been Drunking). Itt a hangok, mint a szavak másnap, keményen koppannak a vágyott, pillanatnyi hatás elérése után. A műfaj persze más, de a hangulat? Ugyan, nincs új a Nap alatt.
A The Velvet Tango a vibrafonos Jim Hart száma, amit a Budapest Bárnak talán nem tudna eladni. De hát nem is kell, mert azt mi így, a feszesen hangszerelt mondandójával együtt szeretjük!
Az első kör bezárulását követően markáns üzenet bukkan elő a valami csoda folytán még mindig zártan maradt buborékból. Csak hát ki veszi komolyan a Mumble Jumble „motyogását”? Rájött az ötperc a srácokra, ami most majdnem hétig tart. Na és! Élvezed a bolondos játékosságot, nem?
Az Erdmann-féle In My Song there is a Secret pedig egy újabb tökéletes jazz-dal, amelyben egy kicsit mindenki szólista, bár a vibrafon néha ellopja a showt, amiből a szaxi sem akar kimaradni. Aztán fogja magát és rejtekhelyet kreál (Cache, cache).két éber őrszemet állítva.
Az utolsó etapot már nem részletezem. Változatos az is, nem csupán a szerzőséget tekintve. Néhol trükkös, de mindenkor mozgalmas és lírai egyben. Úgy vélem, a trió fejlődési folyamata befejezettnek, az együttes játék beérettnek tekinthető. A muzsikájuk pontosan olyanná vált (egyedivé és utánozhatatlanná), mint amilyennek az ideális „bársonyos forradalmat” elképzelhetjük a jazzben.