Koncertszínház – határozta meg Vecsei H. Miklós színész-énekes, a QJÚB szellemi vezére egy interjúban. Kísérleti, zenés költői est – kérdezem én. Az is lehet, szerintem. Ha pontos neve talán nincs is, súlya, az bizony volt/van az előadásnak, amelynél különbet még nem láttam és nem éreztem ebben a sajátosan komplex műfajban!
Rendkívül összetett produkcióról van ugyanis szó. Háttárvetítés, változatos, meghatározhatatlan stílusú muzsika, versekre írott dalok, színpadi megkomponáltság. Ezekből kiindulva Pink Floyd-szerű eredmény is születhetne akár, ami bizonyos tekintetben meg is valósul. Látványban kevesebb, szöveges felhozatalban több. Pilinszky János és Csoóri Sándor versei, prózái, voltaképp a líraiság az a plusz, amely által emelkedetté válik az a produkció, mert semmi oka sincs járnia ezen a földön. Mégis minden a helyén van benne.
A befogadásához, az előadás maradéktalan élvezetéhez azonban különleges személyi vevőkészülék, kvázi színházi agy szükségeltetik. Legalábbis speciális lelki alkat, amely magában hordozza az elmélyülés és a befelé figyelés képességét. Ám, aki előélet nélkül, de érdeklődéssel és kellő nyitottsággal ül be a nézőtérre, őt is feltöltheti az a fajta energia, amely előbb vagy később önkéntes vagy önkéntelen belső utazásra készteti.
Azt azonban, hogy az említett, rég halott két költő-óriás milyen helyet foglal el a mai kulturális életben, a folyamatos, zavaró sugárzások miatt nem tudom pontosan megítélni. Megkísérlem, mégis. Csoóri emlékét halványabbnak vélem az elvárhatónál. Pilinszky szellemisége azonban egy meghatározott közegben, a valódi keresztények körében ma is élénk kisugárzással van jelen. Ezzel együtt összességében ő sem hat akkora intenzitással, mint mondjuk a Cseh Tamás-dalok (Bereményi Géza) szövegei. És. Tudjátok, milyen alakzat képződik a kocka felszínének kibontásával? Elárulom. Kereszt!
A QJÚB vers-színháza egyébként Csoóri súlyos költeményével kezdődik (Cantata Profana). Felvételről szólal meg Vecsei H. Miklós, azaz Hasi előadásában, mindennemű kíséret nélkül. Aztán felcsatlakoznak a többiek: Hegedűs Bori – ének, Ratkóczi Huba – gitár, Paczári Viktor – basszusgitár, Frimmel Jakab – billentyűs hangszerek és Mihalik Ábel – dob.
A felütés nem kicsit nyomasztó, hiszen kisvártatva egy auschwitzi történetben találjuk magunkat. „Ne keress történetet” ugye? Vagy illeszd be a friss élményt gyorsan a sajátodba! Bori és Hasi énekét, briliáns színészi teljesítményét. A felesleges hangok nélküli, tökéletesen megkomponált zenét. A sokak által blues-gitárosként megismert Ratkóczi Huba elementáris erejű pszichedelikus szólóit. A lenyűgöző billentyűs játékot és a ritmusszekcióét, amelyek akkor is ütöttek, amikor ritkásan szólaltak meg.
A számomra legmegkapóbb Pilinszky-vers, a Fabula beemelését az előadásba. A Pilinszky hangjára, szuggesztív versmondására épített kompozíciót. A kitapintható fegyelmet egyfelől. Másfelől a feszült figyelem fenntartását. Az egyre-másra sorjázó katartikus pillanatokat.
Amikor az előadás véget ért, a fények felgyulladtak, a csongrádi közönség megkövülten ült tovább a helyén. Az idei, nagy valószínűséggel utolsó igazi nyári estén angyal szállt át a szabadtéri színpad felett.