Ez a muzsika vérbeli jazz, de nem az, amelyik minden áron megpróbálná kikényszeríteni a közönsége figyelmét.
Sokkal inkább az a fajta, amelyik melegséget sugároz a maga mérsékelt intenzitásában, már-már visszafogottságában. Ennek ellenére izgulsz, és várod, hogy az ének parázsló, fojtott tüze mikor lobban lángra. Mert az ígéret benne van! De hát a nő olyan teremtmény (az énekesnő is persze), mint a szegény ember: sosincs abban a helyzetben, hogy ígérni ne tudna. Sanne azonban nem feltétlenül a legjobb alany ebben a tekintetben, hiszen másként viselkedik, másként diktál. Ingerkedik ő is folyamatosan, mint a többi csajszi, cserben azonban nem hagy. A példa okáért elmondjuk róla, hogy a lírai megoldások felől közelít arrafelé, amit – földrajzilag közel hozzánk – a cseh Iva Bittová képvisel, de mégsem jut el egészen odáig. Nyilván, a helyzet nem írható le ennyire plasztikusan, hiszen tulajdonképp a holland énekesnőt ért hatások a gazdagabbak. A jazzének (vagyis a jazz-ének) fűszerszámait a folk (amely a Between the Bliss című számban szinte sámáni erővel csúcsosodik ki) és (igen mérsékelten) a pop elemei képezik. Ám ez nem minden, hiszen a szövegvilág is felettébb érdekes. Sanne Rambags mellé ugyanis Emily Bronte, Pablo Neruda, Federico Garcia Lorca és Emily Dickinson lépett le a világirodalom lapjairól, vagy ha úgy tetszik: annak magaslatából, és szállt vissza a földre, egyenesen a szerzőtársak sorába. Ez a helyzet, ez a kihívás nem csak hogy joggal kiált dal-formátum után, hanem kifejezetten megköveteli azt.
A lemez kulcs-száma a beszédes címet kapott I Am Free (nem mellesleg Emily Bronte-vers), különös tekintettel a zene, a jazz, azon belül is a kamarajazz szabadság-fokára, terebélyesen kifejlődött ágbogaira. Utóbbi megjegyzés részemről nem a véletlen műve: a Creating Twigs című szám érdemel miatta kiemelt figyelmet. Ha már itt tartunk: számomra igen megkapó és kifejező a Dickinson-szövegre írott If All the Griefs I Am to Have is, és sorolhatnám, hogy melyik darab miért kedves, melyik milyen értékek mentén emelkedik ki a lemezanyagból.
Természetesen a hangszeres teljesítmények is maximális fontossággal bírnak. A csellós, Vincent Courtois játéka a kortárs- illetve a klasszikus zene alapjain építkezik, és lakja be aztán kényelmesen azt, amit felépített. A művének, az alkotásának komoly funkciója van: nevezetesen, hogy az éneket betakarja, hogy biztonságos menedéket nyújtson neki.
Julian Sartorius izgalmas, néhol experimentálisnak tűnő dobolása folyamatos feszültségekkel teli. Kiválóan reflektál a cselló kalandozásaira, ezzel együtt jól érzékelhető, hogy az ó legfőbb célja is az ének-témák támogatása. Mi, hallgatók azt vehetjük le belőle, hogy nem csak neki, hanem mindannyiuknak édes teher az énekelt versek súlya.
A legfőbb tényező azonban az a kohézió, aminek a megléte az első percektől kezdve sem kérdés. Ahogyan az sem vitás, ami az iméntiekből egyenesen következik: szerencsés csillagzat alatt jött létre, és dolgozik együtt ez a kis csapat.
A vásárlók a trió első albumát tarthatják a kezükben. Az együttműködésük folytatása aligha lehet kérdéses, ezek után.