Ma 2023. december 4. hétfő, Barbara, Borbála napja van

Hugues Mayot LArbre Rouge: Invocations (BMC Records)

Mázli, hogy az előző LArbre Rouge-lemezt is a BMC publikálta, így nem gond visszahivatkozni az előzményekre. Csak épp szükségtelen, hiszen az arról szóló írás is elolvasható ugyanitt.

A Hugues Mayot-t illető személyes és közvetett magyar vonatkozás említése, a Magmában való közreműködése az együttes korábbi tagja, a Seffer József néven Miskolcon született francia szaxofonos és képzőművész, Yochko Seffer miatt azonban innen sem hiányozhat.
Aki most tényleg fontos, az nyilván nem Seffer, hanem Mayot, akinek a néhány évvel ezelőtti időszakát a meglehetős kísérletező kedv jellemezte. Miért a múlt idejű megjegyzés? Azért, mert úgy tűnik, mintha az mostanra vezetett volna eredményre a számos kísérlet. Persze, mindez csupán sejtés. Feltevés. Vagy ha úgy tetszik, feltételes mód.
Mert a „Vörös Fa” története (LArbre Rouge valóságosan aposztróffal, amit ide – banális technikai problematika miatt - nem tudok feltenni) folytatásért kiáltott az „elmúlt négy év” során. Végül a helyzet szinte csak annyiban változott, hogy a Ceccaldi-fivérek helyét mások foglalták el. A hegedűs „váltótárs”, Clément Janinet régi ismerősünk. A csellista Bruno Ducret pedig épp az ő legutóbbi lemezén (Woodlands) bukkant fel a magyar jazz-hallgatóság színe előtt.
Aztán, mint a jó gyerekek, most szépen eljátszanak együtt, a régi bandatagokkal. Mert, nagyszerűen megértik egymást, hiszen egy percre sem lehet vitás, hogy mi legyen az aktuális mulatság tárgya, hiszen annyifélét ötletelnek így öten, hogy nem érnek rá unatkozni. A hallószerveink ingerküszöbét azonban egyszer sem lépik át, ami a hallgatóságnak is jólesik néha, akár csak a jazz finom változatossága.
Legyen az „látomásos”, kortárs hatásokkal operáló, valahol mégis Coltrane-re hajazó kamarazene (Apparition). Esetleg repetitív téma mögül „táncolva” előbúvó nagybőgő-szó, amelynek a kedélyét a szaxofon fokozza fel (Refuge). Vagy az álomszerűen bűvölő, fantázia-dús, vonós-centrikus játszadozás (Suspension). Persze hogy a fúvós hangszerek is belehúznak aztán emiatt úgy, hogy ne törjön meg az össznépi komplexitás. Dallam-központúság is kell nekünk? Naná! A My Sweet Blue Lullaby alighanem ezért lett kitalálva.
Hadd ne soroljam tovább cím szerint az érdekes és értékes darabokat, ám azt mégsem bírom ki, hogy a fagott (ősi jazz-hangszer – oké, csak vicceltem) által lendületesen levezényelt Ataraxiát ne említsem!
Természetesen, bármennyire is igyekszik teret engedni a csapat többi tagjának, érezhető, hogy ki a főnök, nem csak azért, mert mind a tíz szám az ő szerzeménye. És ez így is van rendjén.
Valamennyi nagyszerű pillanatot egyszerűen képtelenség számba venni ezen a lemezen, említés szintjén sem, ezért összefoglalás-félére teszek egy bátortalan kísérletet. Tehát.
Számos zenei hatást magában foglaló, azokat professzori módon szintetizáló munka ez az anyag, mégpedig egy felettébb kvalitásos kvintett részéről, 53 percben. Ez az idő alapból nem kevés manapság, mégis több kell. Mennyiségileg!
Úgy értem: már most várom Hugues Mayot zenekarának a következő dobását. Addig is, az Invocations felkerül a kedvenc lemezek számára fenntartott, képzeletbeli polcra. Legfeljebb majd valamikor helyet cserélnek.

Olasz Sándor