Persze hogy nincs változás benne! Vagy ha mégis, az legfeljebb az aspektus, a nézőpont valamelyes módosulásában érhető tetten. Ezúttal ugyanis a magyar jazzkutatás (és vidéke, pl. az archív jazzfelvételek publikálása) áll a legújabb munkája fókuszában, vagyis egy, a rétegzenén belüli réteg-téma.
A lefedett éra jobbára továbbra is a régmúlt: általában a rendszerváltásig mennek vissza a történetek az időben. A jazzkutatás-vonatkozású nemzetközi kitekintés azonban ad új információ-morzsákat, tényeket és érdekességeket. A legdurvább: a legfőbb magyar jazz-hatalmasság (neve is van: Gonda János) alapjaiban téves szakmai szemlélete és számos tiltása igen sokat ártott a jazzkutatás ügyének. Az „igyekezete” ellenében tett erőfeszítések azonban nem múltak el nyomtalanul. Hangzó jazztörténeti kiadványok születtek. Megjelent az első magyar, átfogó igényű, archív felvételeket tartalmazó „bakelit”, nem ám itthon: Angliában. Nem kevés idő telt el, amíg eljutottunk a hazai kiadású 10 lemezes CD boxig (Jazz Hungaricum 1905-2015 JOKA 2016), de kivártuk, és a polcunkra raktuk.
„Leltárba” kerülnek a magyar nyelvű jazztörténeti kötetek, de csak a Gonda-diktátumokon túlmutatóak, vagyis az 1982-től megjelentek. Közülük a Pál Sándor - Csányi Attila: A hazai jazztörténet emlékei I. részének kiadása, sorsa viszontagságosra sikeredett. (A II. rész meg sem jelent, pedig az előjelek szerint fontos lehetett volna.) Ami pedig bő másfél évtizeddel később történt Simon Géza Gábor: Magyar jazztörténet (Magyar jazzkutatási Társaság 1999) című munkája kiadását követően, az nem harc volt, hanem jazzháború. Újabb másfél évtizedre volt szükség a lövészárkok részleges betemetésére Jávorszky Béla Szilárd: A magyar jazz története című munkája által. (Kossuth Kiadó 2014.) De vajon kit igazol az idő Gonda, Simon és Jávorszky nézeteit illetően? Jó kérdés. (JBSz könyvéről magam is írtam ide ismertetőt anno.) Annyi a biztos, hogy Gonda szemléletét nyilvánvalóan meghaladta. A válaszhoz valószínűleg közelebb vivő jazztörténeti mű viszont azóta sem jelent meg.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a diszkográfiák jelentőségét, amelynek nyomatékosítása ebből a kötetből sem maradhatott ki. Tudjuk jól: az atyamesterét Simon Géza Gábornak hívják, aki ennek ürügyén hozott ide egy félelmetes sztorit az évtizedekkel ezelőtti nemzetközi jazzlemez-cserekapcsolatok folyásáról.
A magyar jazztörténeti kiállítások (1992-2016) is a dokumentálás sorsára jutottak ezúton – jogosan. Már ahogyan azok története leírható. És elmondhatók további jazz-történetek is, a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítványé (JOKA) például. Amikor pedig Simon kifogy az effélékből, betekintést nyújt a jelen időszakban folyó kutatásokba, örvendetes módon doktori disszertációkkal bezárólag.
Fontos kiemelni az utolsó „olvasmányos” fejezetet, amely négy részből áll. Azokkal a jazz-magyarokkal foglalkozik, akik munkásságát nem csak itthon, hanem külföldön is feldolgozták könyv-formátumban. Ők az amerikai közönséget is elkápráztató Benkó Dixieland Band, a „francia” magyar gitáros, Bacsik Elek, a művész-életében amerikai, halálában magyar Szabó Gábor, valamint a free jazz gitárosként (is) ismert Zoller Attila.
Simon munkái esetében megszokott az ezúttal méretesre sikeredett, felsorolás-szerű „függelék” hanglemez-újrakiadásokról, önálló jazzcikkekről, jó pár további érdekességgel együtt.
Ez a nagyívű munka rámutat arra is, hogy a jazzkutatás végeláthatatlan folyamat, hiszen manapság is kerülnek elő újabb dokumentumok. Pozitívum, hogy a már ismert adatokat lehetőség szerint ilyenekkel igyekszik alátámasztani a szerző. Tanulság? Annyi, hogy bizony, már a magyar jazzmúlt sem a régi!
„Kritika” csupán néhány lábjegyzetet illethet (e sorok írója abba volt csak képes belekötni): a Rockinform székhelye – a nyomtatott verzió haldokló, végső stádiumától eltekintve – sosem volt Budapesten. Szerkesztése jelenleg is Miskolcon zajlik épp úgy, mint a könyvben idézett Syrius-vonatkozású cikkek közlésekor.