Ezzel együtt, amit ezen a „digitális kislemezen” hallhatunk jazz-gitárosunktól, Gadó Gábortól és csapatától, hiszem, a meglepetés erejével fog hatni. Mind a hat track!
Az ominózus lemezanyag ugyanis európai egyházzenei feldolgozásokat tartalmaz. Eddig „csak” Liszt- és Händel átiratokat hallhattunk Gábortól. Jöhetnek hát ezek is a nyomukban? Miért is ne, lehetőleg némi lélek-fényezést követően. Ugyanakkor, nem gondolom azt, hogy kizárólag isten létezésének hitétől lenne függő a jelzett muzsika befogadásának eredményessége, bár lehet, hogy ez sarkos, vagy túlságosan személyes vélemény részemről.
Az azonban nyilvánvaló, hogy egy újabb, különleges zenei kísérletnek lehetünk fültanúi, amelynek centrumában, amint már jeleztem, a kora-középkori egyházi zene, a gregorián áll. Vagyis a réges-régmúlt örökségének egy szelete (azaz, voltaképpen három) fuzionál a jövő zenéjével. Ugyanakkor vélelmezhető, hogy Gadó muzsikája távolodik, vagy már el is távolodott a jazztől. Az általa frissen leképzett szabadság ugyanis már a gregorián szabadsága, amely szintúgy létezik, csak másként (kötöttebben?) nyilvánul meg.
A ritmus és a tempó megválasztása az, amit a gregorián megenged (gondoljunk a kottaírás korabeli, egyszerűbb voltára), kevesebb tehát, mint amit a jazz végtelennek tűnő variációs lehetősége, legalábbis más. De hát ez az alaphelyzet is szép feladatot adó, nagy kihívás. Csakúgy, mint a hangszerelés megoldása: két cselló állt hadrendbe a gitár mellett, és persze az ének(ek), összesen négyfős formáció által kivitelezve. Ez a leosztás talán még a „legfiatalabb”, korban hozzánk legközelebb álló Liszt Ferencnek is tetszene!
Ha pedig már szóba került az egyik szerző, időszerű elárulni, hogy két darab a XII. században alkotott apáca, Hildegard von Bingen műve. Egy-egy középkori himnuszt és antifónát hallhatunk még ezen kívül.
Az együttest pedig a már említett Gadó Gábor mellett Rajk Judit (ének), Rohmann Ditta (cselló, ének) és Zétényi Tamás, a sokoldalú csellós alkotja. A keletkezési idejüket tekintve több évszázados különbséget mutató műsor legismertebb darabja (már ami az ima ismertségét illeti) a Pater Noster, Liszt egyik gregorián-alapú szerzeménye. A másik pedig a Vexilla regis, a Via Crucis kantátából.
A kis csapat legfontosabb eredménye mégis az, hogy a szokatlan hangszeres megoldások meglepően és időtlenül formálódtak kerek egésszé. Mert itt nem az énekhang áll a produkció középpontjában, aminek következtében a kvartett muzsikájának gregorián kórusok felőli megközelítése is majdhogynem érvényét veszti. Amit most hallhatunk, az sokkal inkább egyfajta hangzó expedíció, amelynek nyomán ismeretlen, új világok tárultak és tárulhatnak fel előttünk. Ennek a munkának a sikeres volta ugyanis megítélésem szerint azon múlik, hogy lesz-e legalább ennyire markáns folytatása a történetnek, ami nyilván a jövő titka. Annyi azonban már most bizonyos, hogy a kezdeti lépés megtétele igen határozottra sikerült.