Ma 2024. április 19. péntek, Emma napja van

Karja – Renard - Wandinger: Caught in My Own Trap (BMC Records)

Zongora - nagybőgő – dob. Alighanem ez a leggyakoribb hangszeres leosztás a jazzben. Gondoljunk Keith Jarrett standard triójára, és sorolhatnám tovább a példákat, de nem teszem. Ellenben megkockáztatom, hogy aki ennek a vonulatnak a híve, nem kizárt, hogy most csalatkozni fog.

Próbát persze lehet tenni, hiszen a fenti hangszer-összeállítás megegyezik azzal, amit az albumot jegyző kis csapat használ.
Ám, amint arra egy jól elrejtett utalást tettem, az általuk preferált stílus, a kortárs jazz csillagzata fényévnyi távolságra áll a mainstreamétől. Ki mondja meg, hogy melyik az igazán szerencsés? Az, amelyik bejárta a pályáját több körrel, mindent megmutatva aközben magából, vagy ez a másik, amelyiknek a ragyogása mostanában kezdett felsejleni?
A kérdések hátán pedig elnyúlik az örökzöld találós: mi a jazz? Például. Minden, ami szvingel, még a free is (bizony)! Régebben (néhány évtizede) mindenesetre így volt. Az improvizált, de nem szvingelő kortárs zene vajon az-e? Kérdezzem fel a tanult barátaimat, vagy hagyjuk a francba az egészet, a megfejtés (ami lehet az, hogy amit a saját korában jazznek tartanak) úgysem beküldendő, nyeremény viszont van: ez a lemez, csak meg kell hallgatni. Kvalitásos készüléken, mondanom sem kell.
Mert annak segítségével jönnek le a dob-játék újszerűen izgalmas finomságai (by Ludwig Wandinger), a kortárs muzsika líraiságával átszőtt elementáris zongorázás (Kirke Karja), valamint a kettejük között (általában) összekötő kapocsként funkcionáló nagybőgőzés Étienne Renard jóvoltából, akitől azért a szólista szerepe sem idegen. Német, észt, francia összekapaszkodásról beszélhetek tehát, ami már-már kuriózum, már ha létezik még ilyesmi ebben az egyszerre kicsinyes és nagyvonalú, globalizált létezésben.
Ami bizonyos: a zenéjük nagyon is élő és friss azzal együtt, hogy olyan határozott bizonytalansággal kúszik elénk először, mintha egy hosszú cseppkőbarlang-túra sötétjéből tartanánk a felszínre, vagy hová is.
A tucatnyi felvétel második darabja szerintem kifejezetten a noise hatása alatt áll, ami a jazzben nem bír gyakori előfordulással. Amikor azt hallod ebben a kiismerhetetlen forgatagban, hogy valami összedőlt, valószínűleg tévedsz. Előfordulhat, hogy egy új világ kezdett el épülni éppen, a fülünk hallatára. Jólesik, még így, áttételesen is részesévé válni az efféle teremtésnek.
A kortárs muzsika mint olyan, talán csak ezután rúgja ránk az ajtót, egy bájosan meg-megdöccenő dallam ívének erejével. A következő, a Foam című számban ez az erő jól habzó (és jól hangzó) egységet mutat, mégpedig a trió tagjaira nagyjából azonos súllyal leosztva. Aztán, a Soda fokozódó intenzitású pezsgése is fokozott figyelmet követel magának.
A Margaret pedig, mintha Ligeti György emlékére, centenáriumára írott darab volna. A kortárs zenéhez való megérkezés nyilvánvalóvá válik általa. És még mindig csak a lemezanyag felénél tartunk! Természetesen az el nem különíthető második rész is a fentebb említettek szellemében fogant. Valami mégis kiemelendő belőle. A Double Bass Interlude, négy és fél percben! No, ilyen (mesteri) nagybőgő-produkciót is ritkán hall az ember! Minden pillanata kiélvezhető, szerencsére.
Kortárs muzsika és a jazz nem egyszerű, de nagyszerű szövetsége tehát az, ami a nemzetközi trió muzsikája kapcsán most szóba kerülhetett. Ami felhangzik a lemezükön, az briliáns, szerethető és példaértékű. A kérdés mégis az, hogy ez a fúzió mutat-e majd valamekkora távlatot? Legyen a válasz bármi, ez nekünk most nagyon itt van!

Olasz Sándor