Most a másik végletbe csapunk át, hiszen a jelen és a jövő áll itt előttünk, képletesen. Konkrétan meg a kezünkben van ez a CD, a Laughing Bastards muzsikájával.
Abban pedig megbúvik egy nem kis meglepetés, számomra legalábbis. Mert csak a legmerészebb álmomban hittem, hogy az etióp jazz, még ha ilyen mértékben is, de visszahat egyszer (most) az európaira.
Az etióp jazz az amharic pentaton zenei skála és a nyugati, 12 tónusú skála folk-jazz ötvözete, ahol a jazz-elemek az erőteljesen hangsúlyozottak. Tudtátok, hogy az atyja egy Etiópiába vándorolt örmény muzsikus, bizonyos Nerses Nalbandian volt? De korunk szaxofonos „nagykövete”, Mulatu Astatke neve már ismerős, ugye? (Nemleges válasz esetén haladéktalanul pótolandó a muzsikájával való megismerkedés.)
A tradicionális jazz felől közelítő, mégis egyéni hangon megszólalni tudó kvintettünk két szám segítségével repít minket Afrikába. A nyitó darab, a Tigramon főtémáját (nem meglepetés) a szaxofon viszi: a hangszert Michel Mast szólaltatja meg, de a gitár szerepe is kiemelt, Jan-Sebastiaan Degeyter jóvoltából. (Ők ketten egyébként a formáció szellemi vezérei.) Ravasz ritmusképletek felett siklanak ide-oda, amelyeket Cyrille Obermüller (nagybőgő) és Marcos Della Rocha konstruál. A következő, lustán, de (maga)biztosan áradó darabban a zenekar ötödik tagja, Eline Duerinck (cselló) érdemben mutatkozik be nekünk. A Black Spoon aztán az etiópiai jazz-lélekből merít ismét, méghozzá egy nagy fekete kanállal.
A Sand speciális ritmizálása, a reggae-lüktetése (kitaláltátok!) már Jamaica zenei kincsét idézi. Élénk színekkel, mégsem annyira kifejezően, amint azt a jamaicai születésű jazz-zongorista, Monty Alexander teszi kivált, amikor Bob Marley dalait dolgozza fel éppen.
A lélek-simogató, elégikus Dosi leginkább a csellista és a nagybőgős jutalomjátéka. Összességében viszont sokkal több annál, hiszen ők most egy igen nívós és igen összeszedett zenekar muzsikáját vezérlik. Utána a lassacskán építkező, azzal együtt igen figyelemre méltó Torquoise következik.
A lemezcím-adó Fetish pedig annyira könnyed és játékos, hogy legszívesebben táncra perdülne az ember örömében. Természetesen, nem a száz évvel ezelőtti jazztánc Amerikából elszabadult hagyományait követve.
A klasszikussá vált jazz két, nevezetes személyiségét egy-egy feldolgozás idézi meg. Az egyik a zeneileg igen termékeny amerikai szaxofonos Jimmy Giuffre szemléletes, fantázia-mozgató The Train and the River című száma, amellyel a szerző az ötvenes évek második felében ért el számottevő sikereket. A záró darab, az ismert zongorista, Carla Bley Vashkar című szerzeménye a múlt év óta az ő emlékére iszól. Még jó, hogy a kettő között elhelyezett kamaradarab, a Calliopea jazz mércéjével mérten is fennen és szabadon szárnyal, újfent visszaigazolva a zenekar tagjainak magas fokú kvalitásait.
Pontosítva hát a szakállas kérdést (de hova álljanak a belgák?) akárhonnan nézem, azt látom, hogy igen előkelő placc az, ahol a Laughing Bastards most csoportosul, mindjárt az első sorokban.