Szavak nélkül is sokat mond a tény, hogy a Hold istennője, Szelén tiszteletére, változatlan felállásban készült második lemezének publikálását is bevállalták.
Jó lenne tudni, hogy a magamfajta holdkóros fazonokat pártfogolja-e őistensége. Azt remélem, hogy maradok takarásban, nem kerülök a felséges szemei elé, és nem kell számolnom az írásom esetleges isteni következményeivel. Mert hátha bosszúálló ő is, mint a földi istennők többsége, megpróbálom elkerülni a haragját. Mindegy is, a sorsomat úgysem kerülhetem el, egy életem, egy halálom.
Így, közvetett életveszélyben sem tarthatom magamban azt, hogy ha igazán érdekeset akarsz hallani, koncentrálj a „holdkóros” hangszerekre, mint amilyen a Moog szintetizátor, a preparált zongora vagy a bansuri. Ebből valahol az is következik, hogy a Selenes View egésze sem unalmas, sőt. Nyomatékosítom ezt azzal együtt, hogy az ONDL muzsikája alapjában véve olyan, mint amilyen egy hagyományos jazz kvartettől elvárható, viszont igen sokat alakít, formál, dob rajta a nyomokban fellelhető keleties hangzás (persze, mit várhat az ember egy finntől, két belgától és egy franciától), és az ezzel látszólagos ellentmondásba keveredő modern effektek. Ezek jönnek-mennek bő ötven percben, kilenc szám erejéig. A zenekar dallam-hangszeresei, a billentyűs Kari Ikonen és a fúvós Manuel Hermina szerzeményei egymást váltva sorakoznak fel előttünk.
Kiderül belőlük, hogy bizony a csend is képes felkavaróan és fájdalmasan hatni. Bizonyság rá a Fragmentos del Silencio, a lemezanyag legelején. De hol az istenben vannak ilyenkor az istenek, hogy ilyesmi előfordulhat? És a fulladozás az adattengerben (Data Lake) az milyen? Elárulom: semmivel sem kellemesebb. Annyi a mákunk, hogy az is csak zenében nyilvánul meg, de a vízből azért nem vagyunk kinn. Bialystok ugye egy nyüzsgő lengyel város. Nyüzsgő és nyugtalan, akárcsak ez a muzsika, amit ihletett.
Na jó, én csak mondom itt a magamét, de azért figyeltek közben arra a megszólalásra, hangzásvilágra, amit fentebb leírtam? Mert az visszaköszön ám! Azzal a soron következő Doubt Factory talán kevéssé nyomaszt. A Conflictuous zongoracentrikus oldószere pedig az eddig hallottakhoz képest rapid keleti csodaszerként hat.
A Transience (átmenetiség) a változás állandóságát szimbolizálja, illetve fordítja le zenei nyelvre. Többnyire magunk is meglepődünk az invenciózus átmeneteken, amelyeket megint csak a keleti varázs fokozódó izgalma idéz elő. A Kompelo-t pedig egyfajta, következetes belső zenei feszültség feszíti. Meg a Moog, úgyhogy ez biztosan betalál majd mindenkinél, de áldozattá senki nem válik. Legfeljebb az Overexploited, vagyis a túl-kizsákmányoltak ki tudja, mekkora csoportja. De mért épp az indiai klasszikus zene skáláival írja ezt le nekünk Manuel? Bionyára azért, hogy még inkább a bűvkörébe kerüljünk.
E-peli, a kedves, játékos finn gézengúz is munkába áll végül, és neki mindent megbocsátunk, pedig alig győzzük számolni a csínytevéseit. Lehet, hogy ez a sok fricska később egy önálló albumot is megérne?
Addig is azt látjuk, hogy milyen Szelén istennő szemével a mostani földi világ… Minden szubjektivitása ellenére nem képes ám rám ijeszteni, hiszen rendkívül színes és változatos az, hálistennek.