Na, nem! Bocs, de a lemezkészítésen kívül egy szó sem igaz ebből az egészből. A Dropkick Murphys szívesen látott vendég nálunk. Semmi különös alkalom (évforduló, mint 2016-ban, vagy Szent Patrik-nap) nem kell ahhoz, hogy eljöhessenek hozzánk. Most is „csak úgy” érkeztek, két, kisebb-nagyobb (helyi) sikert elért angol bandát hozva magukkal.
A Grade 2 nevű trió a klasszikus punkot képviselve muzsikált. Lendületes, dallamos a zenéjük. Ennél több nem igazán mondható el róluk. Igaz, kevesebb sem! Egyszer azért meg lehetett nézni őket...
Az öttagú Shame viszont túlnőtt a poszt punkon. Minőségi, torzítós gitárzenéjük inkább az indie felé hajlott. Joy Division-hangulatú dalukkal tették le a névjegyüket, de életképes Sonic Youth-os momentumaik is akadtak. Főzenekarnak azonban nem tudnám elképzelni őket, nálunk legalábbis.
A kelta punk amerikai alapvetése, a Dropkick Murphys, az igen! Hatalmas bulit nyomtak! Talán a legszuperebbet, amit eddig halottam tőlük. Szemléletes képeket láthattunk a kivetítőn, és remekül felépített műsort a színpadon! Az intró, a bevonuló zenéjük az az európai turnéjukon rendszeresített ír forradalmi nóta, a The Foggy Dew volt, amit szegény Sinéad OConnor is énekelt a Chieftains-szel. A bemelegítő dalukkal (The Lonesome Boatman) rögtön közönség-énekeltető kísérletbe kezdtek, szerencsére nem erőltették, így az első pillanatokban. A gitárcentrikus Blood-dal azt jelezték, hogy megírülni kicsit később fogunk, de abban aligha lesz hiba! Majd a Boys Are Back bukkant fel, amelyben a duda hangja a háttérben maradt, mégis vérbeli Dropkick Murphys-koncerten érezhettük magunkat - máris. A Good as Gold tiszteletére már a bendzsó és a harmonika is előkerült. Velük a nemzetközi helyzet is fokozódott.
Out of Our Heads. Lemezek képe forgott a kivetítőn, a közönség java pedig a színpad előtt. A Park levegője lehűlt valamelyest, ám a koncerthangulat felforrósodott. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor leszögezhettem:  megérkeztünk, és nem megyünk innen sehová! Mert van, lesz miből csemegézni, van és lesz min ugrálni, táncolni, élvezkedni. Nagyot szólt a szuper-pörgős Johnny, I Hardly Knew Ya, de a viszonylag ritkán játszott Prisoners Song elővétele is felettébb sikerenek bizonyult, az örökzöldnek számító Bastards on Parade magas hőfokú izzásáról nem beszélve.
Virtuális gyertyák lobogtak a kivetítőn a lírai Forever közben, apró lángok pedig a szívekben égtek.
A Captain Kellys Kitchen és a további nóták fokozták a fokozhatatlant. A vezető énekes, Ken Casey fürdött a szeretetben, amikor leszállt a nagyszerű közönség közé, amit nem egyszer tett meg. Aztán, addig kerültek sorra a jobbnál jobb dalok, amíg a krónikás (e sorok írója) elvesztette a fonalat, és hagyta, hogy beszippantsa a koncert túláradó öröm-mámora. A pokol elszabadult, az őrület teljessé vált.
Végül az a tradicionális ír dal (The Irish Rover) térített magamhoz, amelynek legemlékezetesebb feldolgozását minden valószínűség szerint a Dubliners és a Pogues produkálta, mégpedig közösen! Nahát, ez volt az egyik meglepi számomra, hiszen ha jól emlékszem, a turné előzetes programjában sem szerepelt, de mindegy is. A lényeg az, hogy fenomenális volt, és tényleg fokozhatatlan!
A másik meglepetés éppen hogy ellenkező előjelű volt: a színpadra hívós csaj-casting nóta, a Kiss Me, Im Shitfaced kimaradt a programból. Nem is értem, hogy volt szívük hozzá a srácoknak.
De a ráadás olyan volt, amilyet a legszebb álmaiban mer remélni az ember. Az Im Shipping Up to Boston még ha lehet, ráerősített a hangulatra, amelyet az Until The Next Time a maga kvázi csendes megnyugvásával vezetett le. A gépről megszólalt Sinatra-sláger, a My Way pedig már a hazafelé vezető utat jelölte ki a számunkra.
A hangok elszálltak, a jelzők elfogytak. Dél-alföldiként, vásárhelyiesen szólhatok csak az egészhez. Ennyit. Ezök apám, mögcsinálták!