És ha a No Mans Land hangulata a pandémia időszakának megfeleltetve nyomasztó sötétség, akkor ezé a fehér nyolc árnyalata. Annak megszólalása az elektronikus hangzáshoz közelít, ezé viszont egyértelműen akusztikus. Az ellentétek pedig vonzzák, jelen esetben ki is egészítik egymást. Ezzel együtt, bármennyire ismered Lukács Miklós munkáit, erre az újdonságra – mint egy váratlan örömre – aligha tudsz rákészülni. Felfedezni, rálelni annál nagyobb élmény!
Gyorsan kirajzolódik az alapállás: a tárgyhoz, vagyis a sláger-dallamokhoz való viszonyulás módja. Lukács Miklósnak nem célja sokadszorra eladni azokat, sokkal inkább egyfajta eszköz. Ha úgy tetszik, ürügy, a tőlük kapott inspirációk kibontakoztatására. És ez csupán az érem egyik oldala.
A másik abban rejlik, hogy Lukács Miklósnak életcélja minél alaposabban bemutatni, illetve népszerűsíteni a hangszerét, a megszólaltatása határait feszegetve. Az ismert dallamok vonzereje pedig kellő alapot ad ahhoz, hogy ez a lemeze sokakhoz jusson el.
Mégis hogyan örténnek a kísérletezések? Ezekből láthatunk némi ízelítőt a Változatok egy cimbalomra című, egészen friss Lukács-portréfilmben, amely a legnépszerűbb közösségi csatornán bárki számára elérhető. Nem mellesleg, a hangszer példaként hozott zongora-szerű használata mögül kitekint ránk a mester, a kivételes kvalitásokkal megáldott, érző és gondolkodó EMBER.
Ő, aki az új szólólemezén rögvest jazz-melódiával vonzza hallgatóját zenei világa eddig talán csak kevesek által ismert szegletéhez. Keith Jarrett dala, vagyis a My Song Jan Garbarek szaxofonjátékéval cseng a fülünkben. Ezúttal a szaxofon harsánysága nélkül a zongora szelídségét követhetjük a cimbalomjáték hallatán. Úgy, ahogyan az egész anyagon ez a fajta visszafogottság vonul végig.
A tévesen az első színes filmként számon tartott Óz, a csodák csodája (1939) zenéje két Oscar-díjat kapott anno. Egyiket a fő dala, a Somewhere Over the Rainbow érdemelte ki. 85 év múltán a vezérdallam szinte csak jelzés-értékű. A káprázatos díszítése viszont fantázia kérdése, és kedvenc cimbalmosomnak (igen, újfent elfogultságot jelentek be) az kifogyhatatlan mennyiségben jutott. És, nagyjából ehhez hasonló Morricone Deborahs Theme feldolgozásának megoldóképlete is.
A Norwegian Wood (Beatles) esetében pedig a cimbalom keleties hangzására is érdemes ráfigyelni. Sting Fields of Gold-jáé viszont a pengetős hangszerekére, leginkább a gitárra hajaz.
A következő szám, a Szomorú vasárnap akkora világsláger, hogy a feldolgozásaiból önálló album jött össze itthon, Gloomy Sunday in Jazz címmel: JOKA, 1999. Igen széles a skála, Billie Holidaytól Dudás Lajosig. Lukács Miklós verziója „természetesen” nem ezeket a hagyományokat követi, és nem is a tragikum felé hajlik, hanem sokkal inkább őszies színezetű.
Ami inkább jazzes hangvételű, az a legismertebb Bernstein-musical Somewhere című darabja.
Lukács Miklós szerzeménye, a lemezanyagot záró Aura tiszteletadás Eötvös Péter emléke előtt. A cimbalom segítségével megidézett harangszó mégsem a művésztárs elmúlását siratja, hanem a fölé írott gyönyörű dallamsorral azt jelzi: annak örül, hogy (nemrég még) köztünk volt
Ami pedig a lemezcím időtlenségét illeti: vajon az a dallamokra vagy a hangszerre vonatkozik-e inkább? Nyitott a kérdés, és én az utóbbira voksolok. Mert ha nem hallod, tán el sem hiszed, miféle színei lehetségesek a cimbalom segítségével történő zeneteremtésnek. Ez a CD pedig annyira felső polcos kategória, hogy innen, a földről szinte elérhetetlen.
Mert, a BMC jóvoltából nem csak digitálisan publikálták ezt a parádés, aprólékosan kimunkált lemezanyagot. Mégis, mi jelenjen meg fizikai hanghordozón ebben a búskomor, vásárlókedvtelen időben, ha nem ez a briliáns műalkotás?