Aztán fél tízkor, amikor megjelent a zenekar – utoljára az est fénypontja sétált be, a közönség óriási ovációja közepette – egy viszonylag hosszú bevezetőben a legendás jazz muzsikus bemutatta társait, no és arról is mesélt, hogy már előző nap ideért a városba és édes semmittevést folytatott. No, ez az elkövetkező kettő és fél órában nem volt elmondható. Belecsaptak a lecsóba egy majd negyedórás instrumentális témával, az Axtual Prooffal – szédületes futamokat produkálva. Ebben különösen Vinnie Colaiuta dobos vitte a pálmát, aki dobkíséret gyanánt szinte végigszólózta a számot, bár a többiek is igen csak tekertek. Egyébként az ő teljesítménye engem lenyűgözött, félelmetes grimaszai közepette, még akkor is, ha rajta kívül másik négy zenészfenomén dolgozott a színpadon. Dave Holland, aki hosszú pályafutásában csak az utóbbi tizenhét évben fogott basszusgitárt, előtte csak nagybőgőn játszott. Most a színpad bal sarkában szerényen meghúzódva óramű pontosságú játékot produkált. Csak kétszer került elő a nagybőgő, egyszer egy szóló erejéig, amit nagyszerűen időzített. Nem éreztem azt, amit Stanley Clarke-nál a három héttel ezelőtti Return To Forever koncerten, aki túl hosszúra húzva nagyon öncélú dolgokat mutatott be hangszerén.

Chris Potter nem játszott főszerepet ezen a koncerten, de ha fújta szaxofonját, arra nem lehetett odafigyelni. Lionel Loueke gitáros talán egy virtuóz szólót engedett el, inkább kísért, vagy borzasztó szellemes futamokat játszott. Magánszámában óriási sikert aratott, mikor elkezdte játszani, énekelni, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt…” Ha már szegény Freddie Mercury-nak bejött – neki is: óriási tetszéssel fogadta az Aréna publikuma. Nem minden dal bírt vokális részekkel, így a két énekes hölgy, Sonya Kitchell és Amy Keys nem tartózkodtak folyamatosan a színpadon, de ha énekelni kellett, nem mindennapi tudásuk mellett a szívüket is tálcán kínálták fel. Nekem különösen Amy Keys hangja tetszett, különösen egy rendkívül magas szopránének impróban nyújtott felejthetetlent.    

Azért a Mester is kitett magáért, aki most viszonylag tradicionálisan játszott, bár néha kezelésbe vette a kis KORG szintetizátort, amiből sikerült előcsalni nagyzenekari, kórus és más földöntúli hangokat, amelyek nem ismeretlenek tőle. De inkább a színpad közepén felállított zongorát nyüstölte, azon kápráztatott el bennünket. Érdekes, hogy néha egyértelműen rockos futamokat nyomtak, de Vinnie barátunknak köszönhetően ezek sem négynegyedben ritmizálódtak, és hát a többiek is hozzátették a magukét.

Nagyon szimpatikusnak találtam azt is, amikor valamely muzsikus tudását bemutatva egyedül dolgozott a színpadon, a társak oldalról figyelték, és a végén megtapsolták.

Káprázatos két és fél órát kapott a nép, a cucc kiválóan szólt, és végre esőhelyszín gyanánt méltó helyen láthattunk vendégül egy világsztárt.

Itt én befejeztem volna a mondandómat, de amitől tartottam, megint bekövetkezett, akárcsak tavaly, és két évvel ezelőtt is: a ráadás előtt újra legalább százötvenen pánikszerűen rohantak el. Egyrészt otromba viselkedés a színpadon izzadó művészekkel szemben, másrészt felveti bennem a kérdést: ezek tudták hova jönnek? Vagy csak meg akarták mutatni az új öltönyt és a kiskosztümöt? Ez pont olyan, mint amikor a színházban nem várjuk meg, hogy Júlia öngyilkos lesz. Láttam még pár Darwin-díjast, akik két-hároméves kicsikkel jöttek el, de a csúcs az a kábé öt hónapos kisded volt, aki a mamája hasán lógott egy kenguruban…

Magyarország 2008…

Fotó: Nagy András