Fél tíz után néhány perccel besétált a négy egykori botrányhős, és először a kinézetüktől döbbentem meg. Steve Jones gitáros elnyűtt pólójában – ami a Királynő feje volt letakart szemmel – rövidnadrágjában, jócskán elhízva inkább hasonlított egy középkorú apukára, aki éppen most jött ki egy balatonparti kocsmából. Glen Matlock basszusgitáros tökéletesen belőtt hajszerkezetével, kigombolt pólójával, fehér nadrágjával inkább egy szabadságon levő üzletemberre hasonlított, mint egy ezerszer kiátkozott punkbanda tagjára. Paul Cook dobos nem sokat változott az elmúlt években, róla is inkább egy három műszakban dolgozó gyári melós jutott az eszembe. No, és mindenki Rohadt Janikája, Johnny Rotten Lyndon valami lehetetlen göncben tűnt fel: műlevelek, vagy mik fityegtek kosztümjén, mindehhez párosult a szokásos túlvilági mosoly.
Nem sokat tökölve bele is vágtak a Pretty Vacantbe, amelyre azonnal beindult a szépszámú közönség, nem annyian, mint Iron Maiden-en, de azért szorongtunk. Távolról sem volt mindenki punk, noha egy-két szépen formált taréj ágaskodott, a gimnazistáktól, a jól szituált negyvenesekig mindenki pogozott a színpad előtt. Repkedtek a papírpoharak, benne sörrel. A permanens lökdösődéssel még elvoltam, de amikor a harmadik adag sör landolt a képemben, úgy döntöttem, hátrébb húzódok.
A zenekar meg szorgalmasan zúzta repertoárját, ami nem túl nagy, hiszen az egyetlen stúdiólemez, a Never Mind The Bollocks, meg pár kislemez nem ad lehetőséget túl nagy válogatásra. Kicsit sokat piszmogtak a dalok között, monoton, számomra funkciótlan zakatolásokkal nyújtották a szerzeményeket, hogy kitöltsék a koncertet, no meg Johnny szórakozott a közönséggel: kiabáltatta őket, elmondta, mennyire meghatott, hogy mennyire kurva jók vagyunk, ja, elhajtotta Busht, amit minden második rocksztár megtesz. Amikor az EMI-t játszották, Rotten megosztotta velünk, mit gondol a lemeztársaságokról, de ez sem tűnt hitelesnek, mert biztos vagyok benne, hogy turné végeztével kiadnak egy koncertalbumot, a régi dalokkal, hogy még egy bőrt lehúzzanak róluk. Ha már itt tartunk, hadd meséljem azt is el, hogy nagy rocksztárokhoz méltóan elzárkóztak a sajtó elől, még a fényképezést sem engedték az orgánumoknak, és mindvégig egy gorilla vigyázott rájuk a színpadon, aki, ha lementek, árnyékként követte őket. Az ember nem ilyen szárallűrös, más szemszögből kispolgári viselkedést vár attól a bandától és énekestől, akik Nagy Britannia első számú közellenségei voltak a hetvenes évek második felében. Ebben a közegben hiteltelenül hangzott az Anarchy In The UK és a God Save The Queen.
Amúgy pocsékul játszottak. Paul Cook nem egy dalnál képtelen volt tartani a ritmust, összevissza hullámzott a zene, bizony, Jones és Matlock mentek oda a dobszerkóhoz, hogy egyenesbe hozzák a koválygó dobost. De más csúnya mellényúlásokat is csináltak. Bár a nagyszínpadon zajlott a koncert, a négy zenész középen tartózkodott, egy kis részen, nem igazán kimozdulva abból a kőrből. Úgy látszik, még élt bennük a hetvenes évek klubhangulata. Nem nagyon értettem azt sem, mit keresett a setlistben a Hawkwind Silver Machine slágere, ami utoljára hangzott el.
A cucc legalább megszólalt, nem úgy, mint Iron Maiden-en, bár Rotten hangja időnként elszállt a néha komolyan feltámadó szélben. Nagyon jó volt látni őket, de ennek a