Már az eleje olyant szólt, amikor Tomi, Balázs, Gergő és Bálint belevágtak a Good Times Bad Timesba. Gyilkos tempóban folytatták, de jött az erősítés is: a Nobody’s Fault But Mine –ra bejött Mohai Tamás, nemcsak fehérvári viszonylatban jól elismert gitáros, a Black Dognál pedig drága jó cimbim, Scholtz „Cry Free” Atka mászott a deszkákra, leváltva Bálintot. De Atka még maradt a Since I’ve Been Loving You-nál is, elképesztő nagyot énekelve.

Sághy Kálmán tűnt fel, aki csak egy rövid időt töltött a Zepsessionben, és eldanolta az Over The Hillsand Far Awayt. De ekkorra már Czuczi is a színpadon állt, kezében az elmaradhatatlan akusztikus gityójával, Kálmánt kísérve. Kálmi egyébként a konferanszié szerepét is magára vállalata, hiszen a csodálatos dalok mellett beszélt a Zep pályafutásáról is, mintegy keretet adva az egész műsornak. Ha már brutálisan indult a blokk, úgy is fejezték be: feljött Presser és Zorán gitárosa, Sipeki Zoli és Gergővel párhuzamosan adagolták a What is And What Should Never Be-t. Aztán az Achilles Last Stand pusztított a széksorok között, Gergő ismételt nagy alakításában. A manapság Németországban élő Kriki, a csapat alapító gitárosa a vörös gibsonjával, meg Bolla Tibcsi a pofagyalúval, elképesztő bluesokat toltak: Bring It On Home, I Can’t Quit You Babe, és legvégül a Hét műsora, jött, de nem Horváth Jánossal, hanem a How Many More Times-szal.

Szünet után visszavettek a tempóból, következett egy akusztikus blokk. Ez Gergő kűrje volt egyértelműen. Bár körülötte serénykedett Kriki, Kálmi, Czuczi is, ezúttal ő állt a fókuszpontban: lehetett az a Rain Song, a Going To California, (Gergő mandolinozott) vagy a nagy kedvenc, a Gallows Pole. Kálmi és Bálint szédületes énekléseket produkáltak, a Battle Of Evermore-t kedvesével a csodás hangú Magyar Orsival adta elő. A Hot Dogban Gergő ismét a mandolinhoz nyúlt, aztán jött a Thank You Atkával, Mohai Tomival és Krikivel, újra a Black Dog, ezúttal, lendületes bluesritmusban, és a szett befejezésekor robbant a bomba: Bálint mindenki Sanyiját, a Piramis hangját, Révészt hívta a színpadra, aki Gergő akusztikus gitárkíséretében adta elő a Himnuszt, a Stairway To Heavent. Nem sokan szaladgálnak az országban, akik rockot akusztikus húrokon így tudnak játszani. Szavakkal nem lehet a hangulatot leírni, ami a színházteremben zajlott...

- Mi jöhet még? – kérdeztem Tatai Tomit a szünetben, de a Zepsession ritmusembere csak sejtelmesen mosolygott. A koncert a negyedik órájába lépett, de a srácok nem akartak fáradni. Pedig majdnem meghaltak a színpadon. A harmadik blokkot beindították a Song Remains The Same-mel, az Oceanal, (Ebben Tomi egykori tanára, Mohai Győző, a másik Tomi öccse dobolt) és megremegett a levegő, mikor Sipeki Gergővel karöltve belevágott a Kashmirba. Jaj, micsoda Communication Breakdownt nyomtak! Tibcsi tolta az énektémát a herflin, a’la Jeff Haley. Számomra a buli egyik csúcspontja volt.

Kálmi utolsó összekötőjében a Zepsession tizenöt évéről mesélt. Letéve basszusgitárját végre Balázs is előremerészkedett az erősítője mellől, aki, Tomival egyetemben végig aktív résztvevőként zenélt a banda másfél évtizedében. Kisfiús mosolyával, kissé zavartan állt most is a színpadon, pedig hatalmas részt vett ki ebből az estéből, ahogy Tomival ketten összetartották a színpadon tevékenykedő rengeteg zenészt. Aztán mégegyszer, utoljára nekiveselkedetek, és még egy adag jó adag Led Zeppelinnel ajándékozták meg a nagyérdeműt, akik bizony hatodik órája ültek a székeiken. Az Immigrant Song hasított a levegőbe, ahogy Mohai Tomi belecsapott a húrokba, majd egy hosszú Whole Lotta Love, ismételten Atkával, akit közben Bálint leváltott, mikor dal a Dazed And Confused-ba ment át. Az összhang a két dalnok között ismét tökéletes volt.

A Grand Finaléban valamennyien együtt nyomták a Rock ’n’ Rollt és újra a Stairway To Heavent, ezúttal elektrizáltan. Az igazán nagy pillanat következett, mikor már csak négy főszereplő – Tomi, Balázs, Gergő és Bálint – maradtak, és a Presence záródalával, a Tea For One-nal földre parancsolták a léghajót majd hatórányi utazás után. A kaland sajnos véget ért.

Mellőzném a közhelyeket, végül csak annyit, hogy a Mendelssohn Kamarazenekar mellett Veszprém joggal lehet büszke még egy zenekarára: úgy hívják, hogy Zepsession.

Fotó: Nagy Endre