A Pop lemez monumentális turnéjának mexikói koncertjének felvétele egy zaklatott U2-t mutat. Egy Bono-t, aki azt hiszi, mindent megengedhet magának és még jól is áll neki. (Többségében igaza van…) Az egész koncepció bohócot csinált a fogyasztói társadalomból, és az ennek részeként tevékenykedő zenészekből, így önmagukból is. Ha a média „hírességek”, amelynek gyakran tagjai a zenészek is, mostani degenerált világára gondolunk, akkor fájdalmasan valóssá lett a prófécia.
A koncerten végigvonul a kettősség, amit nem sikerült organikus egésszé olvasztani: Bono és néhány dal nagyon adja magát a posztmodern közeghez, míg a zenészek többsége és más dalok ellenállnak. Személyiségéből adódóan Larry Mullen rühelli ezt a műmájer csillogó közeget és Adam Clayton is ekkoriban vívta harcát néhány tudatmódosító szerrel. (Ezt ugyan remekül rejti a gázálarc, amit visel.) Szegény Edge pedig próbál jó képet vágni az egészhez.
Az Achtung Baby! és a Pop dalainak jól ágyaz meg a színpadkép, de a nyolcvanas évek éteri tisztaságú, szinte spirituális himnuszai eltompulnak ezen a bazári színpadon.
Öröm, hogy DVD-n is kiadták mindenféle hangzással (Dolby 5.1, DTS 5.1) ezt a kordokumentumot, mert a koncert technikai színvonala akkor fényévekkel a többiek előtt járt (rá is ment a gatyájuk) és ma sem avítt. Szintén örömteli, hogy akkor nem gondoltuk, hogy innen van visszaút a másik U2-hoz. Az évek azonban megteszik hatásukat, még a popsztárok életében is.
A több mint két órás Popmart koncert könnyen szerethető elidegenítő szándéka ellenére is. Egyeseknek nosztalgiából, másoknak meg, mint lezárult fejezet a U2 életében. És úgy lettek azóta nagyobbak, hogy mertek lemondani a technikai csillogás támogató hatásáról. Hiába no, a dalok ereje időtállóbb…
(Island/Universal)