Az egyik útra sosem léptem rá, mégis hiszem: ez az anyag mentesül a profanizálódás vádja alól! Meggyőződésem: semmi olyat nem tett, ami bárki legbensőbb éréseit bolygatná. Sőt. Akkora zenei-érzelmi töltéssel bír, hogy megerősítheti, elmélyítheti mindazt!
Progresszív rock? Valahol tán túlzó a terminológia, hiszen dobot kevéssé hangsúlyosan alkalmaz a zenekar, inkább a konga, bongó, vagy cabasa érvényesül. Ez lehet a magyarázata annak, hogy jobbára meghitt hangulatú terekben (templomokban?) koncertezik a formáció, amit a „második félidőben” igazolnak is a lemezen!
Progresszív rock? Igen, de finomabb (kvázi akusztikus) hangzásvilágban, és sokkal több érzelem-gazdagsággal, ahogyan azt a rockbandáktól megszoktuk! Valami más, valami új, szokatlan stílusegység – ami több évszázados zenei hagyományokon alapszik.
A főérdem természetesen Kollár Attiláé, de a filmzenékben szerzőtárs akusztikus gitáros, Naszádi Gábor érzékeny jelenléte is a „csoda” határát súrolja! Szirtes Edina „Mókus” meg, ahogyan hegedül és vokálozik, olyan hatást gyakorol a férfiemberre, hogy az elgyengül az effajta kápráztató, teremtő nőiség hallatán.
Soli Deo Gloria – olvasható a jelmondat a lemez belső borítóján. Vagyis, egyedül istené a dicsőség! Mégis, mivel mi, halandók itt, a Földön élünk, azt gondolom, hogy ezúttal e lemez készítőinek is juthat belőle, nem csekély mértékben!