Nos, tisztességes nótákat hozott össze a két veterán. Nem csak bluest, szép balladákat, countrys témákat, de rock and rollt is nyomnak. Tisztán szól minden hangszer, az estenként felhangzó női vokállal még jobban feldúsítják a dalokat.
Nem, ez a muzsika nem bazi nagy stadionokba, sportcsarnokokba való, nem a kereskedelmi rádiók sterilizált világához igazították. Sokkal intimebb, néha kifejezetten füstös kocsmai hangulatot áraszt az anyag. Már a kopottnak látszó borító is ezt sugallja. Persze, Elton John nem tudja saját manírjait levetkőzni, hajlításai időnként emlékeztetnek a slágereiben hallottakra, bár az édeskés dallamokat mellőzik hála istennek. Ezzel nem akarom mondani, hogy nem, dallamos ez az anyag, de jó értelemben véve slágeres.
Nem világmegváltó alkotás, de őszinte megnyilatkozás egy olyan embertől, aki évtizedekig gyártotta a kommersz slágerzenét. Ne felejtsük el, hogy azért kellett egy Leon Russell nagyságú kaliber. (Itt van Neil Young is, hallhatjuk az énekét) Nos, várjuk a folytatást, de én sosem gondoltam volna, hogy egyszer Elton John lemezéről fogok recenzálni.