Szép zene Yodi Lang műve, de nem tud, vagy nem akar ő sem ebből a skatulyából kibújni, mert nem csak a Floyd zenei fogásait, a gitárjátékot (akár leheletfinoman is), a földöntúlinak hangzó billentyűs játékot, az időnként robbanásszerűen feltörő zenei agresszivitást alkalmazza, hanem az énekben is hozza Roger Waters vagy David Gilmour fazonját. Néha felismerhető az Atomheart Mother-féle fajsúlyos szimfonikus zene, a The Wall nyomasztó világa, a The Dark Side Of The Moon legendás hangja, Dick Parry szaxijátékát felelevenítve. Ez még nem volna baj

Az viszont már igen, hogy esetenként erősen felismerhetőek a Floyd dallamai, ami már megkérdőjelezi számomra a progresszivitás fogalmát, és ilyenkor inkább az epigon kategóriába sorolnám a produkciót.

Ha meghallgatjuk a mai progresszív társulatokat, rájuk az a jellemző, hogy sokféle forrásból táplálják zenéjüket, jelen esetben viszont csak egy helyről jön az inspiráció, és ez jelentősen leszűkíti a zenei lehetőségeket. Ez alól csak az utolsó előtti instrumentális virga, a Sensvalue a kivétel, ami tényleg nem viseli magán a Floyd-cégért.

Ha Yodi Lang egy kicsit körülnézne, ez a zene még szebb, vibrálóbb is lehetne, úgy, hogy megtarthatná a fő csapásirányt, ha annyira ragaszkodik hozzá.