A legközelebbi „rokonnak” – a párhuzamos törekvések okán - a Fakutyát érzem. A Tűz Lángja a merészebb a hangszerelés terén: jobban közelít a mához. (A taglétszám-többletből eredő gazdagságot pedig visszafogottan, mégis határozottan és változatosan érvényesíti.) Mindkét zenekar próbál adni valami pluszt: a Fakutya a vidámságot, a Tűz Lángja pedig a szépséget, a tisztaságot igyekszik hozzátenni a zenéhez.

Az utóbbi, a fiatal formáció szívbajt hoz a felületes hallgatóra azzal, hogy mielőbb igyekszik letudni a moldvai „kötelező programot”. (A közismert Gergelyesnek az egyébként szellemes Csángó Reinhardt címet adták, amit egy bőgő-centrikus hosszú, jazzes instrumentális záró blokk indokol.) Jobban odafigyelve azonban fel kell tűnnie annak a mértéktartásnak és alázatnak, amit a moldvai zenei hagyományok iránt tanúsít ez a nyolctagú formáció.

Ráadásul, azonnal felforrósodik a levegő, amint mesterük, a klézsei furulyás, kavalos Hodorog András siet a segítségükre, aki sajnos, csak három számban játszik, de már az elsőben leteszi a névjegyét.

A Tűz Lángja azonban önállóan is életképes, minden valószínűség szerint szép jövő előtt álló társaság. Erre nem kizárólag Korzenszky Klára kristálytiszta éneke a garancia, hiszen megérdemelte a lemezfelvételt a régebbi Napra-koncerteken Balogh Kálmánt helyettesítő tehetséges tanítványa, Zimber Ferenc cimbalmos csakúgy, mint a korukat meghazudtoló érettségről tanúságot tett társai. Máris magasra rakták a mércét önmaguk előtt, de saját magukat csapták volna be, ha nem így tesznek.

E remek kezdés után a közönség mit tehet mást, mint (el)várja a hasonló, nagyszerű folytatást. Úgy kell nekünk!