Ma 2024. április 27. szombat, Zita napja van

JOURNEY Eclipse

Több mint három évtized után is energia és fiatalosság jellemzi a dallamos rock méltán ikonikus gárdáját. Fityiszt mutatnak a követőknek.

 Azért valahol félelmetes, hogy 1973-ban, igen, bizony ám, 38 évvel ezelőtt született a dallamos rock ikonikus gárdája. Az pedig még félelmetesebb, hogy 2011-ben legalább olyan frissességet és lendületet mutatnak, mint a kezdetekkor. Mi lehet a titok?

Alighanem az, hogy tudnak zenélni. Nagyon. Kivételes tehetségüket mutatja, hogy a valóban páratlan énekes, Steve Perry után is – bár jópár évig erőt gyűjtöttek… - folytatták, s nem kellett a rock szégyenpadjára ülniük, továbbra is VIP-páholyban fészkelhetnek.

Neal Schon és Jonathan Cain. Ők a megfejtés kulcsai.

Két kiválóság, szólómunkáik felsorolása megérne egy külön fejezetet – meg is tesszük nyáron! -, de hogy a Journey tőlük Journey, az nem kérdéses. Neal a főnök, de Jonathan nélkül semmi sem történik.

Neal amellett, hogy topgitáros – tessék szólóalbumait meghallgatni! -, biztos kezű bandafőnök. Elvégre ki a francnak jutott volna eszébe ennek az Arnel Pineda-nak a szerződtetése az egyébiránt remek, ámde hangproblémákkal küszködő Steve Augeri helyére? A földkerekség egyik legnagyobb bandája frontemberének megtenni egy manilai bárénekest?!

Neal tudta és Neal megtette.

Az élet őt igazolta.

Jonathan pedig gördítette alá a csapatra oly jellemző magasan szárnyaló megadallamokat.

És minden működött.

Az új lemez még magasabbra szárnyal, mint a legutóbbi, az új felállást megmutató 2008-as Revelation. Ott még mondhattuk, hogy némi bizonytalanság fészkel az anyagon az új torok miatt, de most…

Helyén van minden.

Friss, lendületes, dinamikus, húzós, dübörgős, érzelmes – minden együtt. Amitől mindig is Journey volt a Journey. A reklámszöveg – Neal Schon: ez az eddigi legkeményebb albumunk! – igaz, de senki ne essen kétségbe: áradnak és rabul ejtenek az érzelmek, ahogyan azt elvárjuk tőlük. 12 dal – de micsoda 12 nóta!

Ha osztályoznom kéne – ami nagy hülyeség egyébiránt -, tízből tízet nyomnék, de nem mehetek el röhögés közben a nagytudású honi kritikusok (!) fanyalgása mellett, merthogy nem tudnak leszakadni a Journey hőskorával illetve  Perry-vel való összehasonlítástól. Lelkük rajta. Mert bizonyára nem jut eszükbe, hogy ők sem hörpölik olyan hevesen a kakaót, mint hatéves korukban – még ha a szellemi szintjük meg is ragadt ott.

Úgyhogy maradjunk annyiban, a mai Journey olyan, mint mindig is: csúcsbanda. Még mindig fityiszt mutatnak a követőknek.

(szilágyi)