Mégsem velük, hanem egy reményt keltő kvázi akusztikus bluessal indul a CD (Majd a kocsma). A pince-mély kocsmafilozófia után van feljebb (Hidegfejű szerelmesem), ami itt és most nem előny. A lemez általam legerősebbnek vélt dalával (Álomsziget) már a Balaton pszichedeliája úszik be, tudat alatt. Az Itt marad (később a közeli rokon Itt maradt) pedig, mintha egy elveszett Cseh Tamás-dal került volna meg. (Ezt a megjegyzést ritka dicséreteim egyikének szántam.) A Szenvedély kevéssé sikerült poszt-Neurotic-nóta. A Hagyjál békén – címe baljós sugallata ellenére – leginkább feszültségoldásra alkalmas. A Budapest egy test Müller Péter Sziámi-szám is lehetne, sajnos, a szerző-előadó gyengébb periódusából. A Varázsige talán Bárdos Deák Áginak állna igazán jól. A Pislogok szintén Sziámira hajaz, ezúttal erősebben. Az Egy énekes Európa Kiadó-szám is lehetne, de nem lenne, mert ők kigyomlálnák. A Szennyezett víz szintén egy reményteljes lassú dal, a végére. A „kerettel” tehát gond egy szál sem.
Akarva-akaratlan felmerül a kérés: az „úttörőknek” könnyebb a dolguk, vagy a követőiknek? Maradjunk annyiban, hogy mindkét út másként nehéz.
A Vasárnapi Gyerekek bemutatkozó albumában benne rejlett a lehetőség, hogy a magyar underground értékeinek áttekintése, összefoglalása lehessen. Sajnos, benne is maradt! A Vasárnapi Gyerekek további sorsáról immár nem a válóperes bíróság, hanem az ő második lemezük dönt majd.