No de, koncertbeszámolót írnék voltaképpen, nem értekezést! A várakozás (szerencsére, nem hosszúra nyúlt) perceiben a Napra muzsikája szólt, ami jó előjelnek bizonyult. (A zenekar vezetője, a ma gitárprímásként ismert és elismert Both Miklós a VHK-t a válságos periódusában igyekezett felrázni. A kapcsolódási pontok ezzel még nem értek véget.)
Az előzenekar szerepét vállaló Fanfara Complexa úgy tesz, mintha rejtőzködni akarna! A neten alig találni róluk érdemleges információt. Annyi szinte biztosnak tűnik, hogy 2002-ben alakultak, táncházi muzsikáláshoz. De hogy a 2011-ben, a Fonónál kijött Radio Popular című CD-jük az első-e sorban vagy sem, nem sikerült kinyomoznom, holott erre épült a koncertjük. Pedig erősek, nagyon erősek! Ők is moldvai szellemi gyökerű zenekar azzal a jelentős eltéréssel, hogy náluk nem a magyar, hanem a többi, ott vagy a környéken fellelhető népcsoport muzsikái hangsúlyosak. Újabb „kapcsolódási pont” szükséges? Tessék! A kobozon zúzni képes Róka Szabolcs a VHK utolsó basszusgitárosa, a Mestyán Ádám által alapított Yava egyik oszlopos tagja volt.
Mivel a lemezüket a koncert közben vásároltam meg, elsőre balkáni bandaként hatottak, a szó pozitív értelmében véve. Érződött, hogy a hagyományoktól csak minimálisan, a belső késztetésük által vezérelten térnek el. Ezzel együtt, tánczene volt a javából, amit játszottak! A Csobánosnál gyanússá vált, hogy itt többről van/lesz szó. A Bácsói szerba még elbizonytalanított, de a törökös muzsika végképp kitágította mindenki számára (számomra is) a Fanfara Complexa zenei világképének tényleges komplexitását. Ezzel együtt olyan érzésem támadt, hogy itt bizony, határozottan és meggyőzően támadták be a Besh o droM jelen pozícióját!
Mire a Vágtázó Csodaszarvas színre lépett, a hajó dugig telt. Azzal együtt, hogy a VCSSZ az új lemeze, a Csillaglovaglás megjelenése óta alig volt látható (az alapító Grandpierre Attila „igazoltan” volt távol hosszabb ideig), valamit megéreztek az emberek. A karácsonyt? Persze, bizonyára, a koncerttel a sajátos ráhangolódás lehetőségét. A Vágtázó Csodaszarvas pedig nem okozott csalódást, sőt. Fennállása egyik legnagyobb koncertjét adta.
Gyorsan a lovak közé csaptak! A vágtázás a zeneileg tudatosan és aprólékosan építkező Varázsszőnyeggel el is kezdődött, bár a hangosítás ekkor még nem állt feladata magaslatán. A varázsos Tábortűznél az új lemez, a Csillaglovaglás (amelynek bemutatását elolvashatjátok a portálon) sláger-várományos dala lehet. A Mámoros éji vágtázás meg alighanem azt a pár embert célozta meg, akiket nem találtak szíven az addig elhangzottak. Ezzel együtt érezhető volt az energia-áramlás a színpadi szereplők és a nézők között, és nem csupán egy irányban. Bizonyos, hogy a zenekar is visszakapott belőle!
A gyönyörűséges Ének a csillagokig egyszerre volt megható, elbűvölő és felemelően magyar. A Lovasnépek éneke szintén az új lemezről való, elemi erejű, ütős darab. A már-már VCSSZ-klasszikusnak számító Zene lakodalma ezúttal is hozzá méltó előadásban szólalt meg. A megunhatatlan Hunok csatája megint úgy hangzott fel, ahogyan soha azelőtt. Mindenkit megőrjített! Úgy látszott: ez az eredetileg VHK-sláger fogja betetőzni az estét. Én elfogadtam volna, ha itt ér véget a koncert. A zenekar – szerencsére – másként gondolta. Felkerekedett hát a Hajnali szél, M. Gebri Bernadett csengő hangján, amely a szám végéhez közelítve sámánének-lüktetésbe csapott, mintegy a koncertet megtekintő Hoppál Mihály tiszteletére.
És igen, kellett még dal, amely a közönséget ismét bepörgeti! A Csillaglovagláson helyet kapott Gyönyörű vágy tökéletesen alkalmasnak bizonyult erre – amely nem más, mint az Aláírhatatlan történelem 2011-es változata. Tovább folyt a szédületes vágtázás, további energiák szabadultak fel a Fohász egy lóhoz előadása/hallgatása közben. A Borzongás: maga volt a karácsony-idéző hideg, téli ragyogás. A Csűrdöngölő? A magyar népzenéből kirobbant energiabomba. Az Égről a földre, földről az égre a címben vett értelemben nem talált célba, hiszen a hajót rengette meg a maga fizikai valójában, a közönség által bemozgatva. A Nagykapu pedig tovább fokozta a fokozhatatlant, és katartikus állapotot előidézve koronázta meg ezt a csodálatos estét.
A Vágtázó Csodaszarvas harmadik lemeze, a Csillaglovaglás karácsonyi bemutatója felülmúlta a várakozásomat, holott ez a csapat eleve magasra helyezte a mércét önmaga elé, és mégis. Ez a sámáni erőkkel megsegített (ezen az estén legalábbis bizonyosan), népzenei hatásokat tükröző, határozottan építkező, ugyanakkor a zenekar tagjai számára nagyfokú szabadságot biztosító muzsikálás egyedülálló a magyar zenei életben. Ezúttal is hihetetlen energiák mozgósítására, felszabadítására volt képes. A Vágtázó Csodaszarvas jelenség, eredendő csoda, amelynek minden megnyilvánulása csakis önmagához mérhető. Ez a koncertjük pedig az első három közé emelkedett nálam.
Fotó: Dávid Zsolt