A harsonás, billentyűs, énekes Winkelmayer Józsefet csupán egyetlen hangfelvétel erejéig „ismeri” Simon Géza Gábor: Magyar jazzdiszkográfia 1905-2000 című vaskos és alapos munkája. Azt a felvételt a Benkó Dixieland Banddel készítette Winkelmayer 1982-ben, holott a hetvenes években saját zenekart vezetett, nem is akármilyet. A kiadó az első magyar jazz-rock bandaként aposztrofálja az 1969-ben alakult, legalább hat tagot számláló formációt. (Nagy kérdés, hogy a Syrius fennállásában melyik korszak mikortól számít, de ez legyen a legkisebb problémánk az életben.)

Érdekes, hogy nem annyira fúvós-centrikus, mint az a neve alapján gondolnánk. Sokkal érdekesebb azonban, hogy a Neoton későbbi sláger-gyárosa és billentyűse – a húszas évei legelején – akkora jazzdarabokat írt a Winkelmayer Brass-nak, hogy a fal adja a másikat! Mindez egy 1971-ből származó koncertrészletből derül ki az LP ún. Jazz Side-járól. Azért persze, nyomokban itt is jelen van a jazzrock és a funk, nem kizárólag a másik, Jazzrock Side-on, és tényleg a reveláció erejével hat!

Utóbbin a világslágerek „megjazzesítése” (1972-es német turné felvételén) kevéssé tűnik ütősnek, ám így is túlmutat a szimpla „kordokumentum” minősítésen. A zenekar másik legnevesebb muzsikusa egyébként a szaxofonos Németh János volt (hadd ne soroljam, kikkel játszott még), de a többiek is uralták a hangszereiket.

A Syrius-legendát ugyan nem írja felül a (lemez belső borítóján látható plakátokból ítélve) sokat foglalkoztatott Winkelmayer Brass archív felvételeinek kiadása, de a magyar jazz történetének szempontjából nagyon fontos, hogy ez a fekete korong végre elkészülhetett.