A Papp László Aréna-koncert különleges esemény: a lehetőség önmagában rangot jelent valamennyi magyar zenekar számára. Ennél fogva egyfajta ünnep a buli, ahol a közönséget és önmagukat egyaránt megvendégelhetik. Természetesen, a Quimby is számos zenész-barátot hívott el erre az alkalomra. Ott volt – a teljesség igénye nélkül - Gazda Bence, Gazda Péter, Nagy Dávid, Subicz Gábor, Szabó Attila.
És hogy mivel készült még a Quimby kitöltendő az óriási teret, amelyben csupán virtuálisan emelheti közel magához a közönséget? Fényjátékokkal és kivetített képekkel persze, mértékletesen, de hatásosan alkalmazva ezt a fajta eszköztárat. És, bedobva rögtön (na jó, a „bemelegítés” után nem sokkal a Nem volt kulcsom-ban) a fúvós kórust – a hangszerelést feldúsítva, és Gazda Bencének is hagyva némi, általa szabadon kitölthető űrt. Később aztán az ütősök is felfokozott szerepet kaphattak – talán hasonló okból, mint a fúvós kórus - , de az már-már egy másik történet.
Mert közben szem- és fültanúi lehetünk a zene gyógyító erejének. Kiss Tibi ugyanis – amint azt elmondta nekem később egy interjúban – beteg volt egy kicsit azon a napon. Ettől persze nem tette oda kevésbé magát, de a hangján hallatszott, hogy nincs teljesen rendben – a koncert elején legalábbis. (Nyilván, megtehették volna a srácok, hogy belenyúlnak a felvételbe és utólag korrigálják az esetleges hibákat. De az nem a Quimby lett volna, „aki” mindig és minden körülmények között vállalta/vállalja önmagát.) Egyszer aztán – hogy, hogy nem - megszűntek az énekhang-problémák, és minden a legnagyobb rendben ment.
A végtelenül hosszúnak tűnő előadáson (nem is került bónusz track erre a korongra) eljátszottak néhány olyan számot, amit egyébként alig (pl. Nyina, Én és a bank). A műsor fénypontja mégis egy kislány volt. Szabó Anna, a Csík zenekar prímásának, Szabó Attilának a gyermeke. Igen, ahogyan az várható volt, a Most múlik pontosan-t énekelte üdén, tisztán, gyermeki csengő hangon. Vonósokkal gazdagon megtámogatva, a két Gazda vezérletével. (Nem a második hangszerelési bravúr volt ez egyébként ezen a különleges estén.) A végeredmény: nem pusztán zenei, hanem – túlzás nélkül – sokkal inkább emberi, katartikus, sírás-közeli élmény. Az elkapott pillantással, amiben az tükröződött, hogy „apa, tényleg ekkora sikerünk volt”? Mert valóban akkora volt – megérdemelten -, vagy annál is nagyobb. Jutalmul színpadon maradhattak egy szám erejéig. (Ez volt a meglehetősen összetett érzelmi világot tükröző Sehol se talállak című.) Kevéssel a buli vége és a ráadások, az utolsó hatalmas közönség-tombolás előtt.
Az Instant kávéházba viszont (hol van egy kávéház mérete az Aréna paramétereihez képest) csupán állandó vendégük, az ütőhangszeres Nagy Dávid kísérte el őket – a kis számú, de jól informált közönségrétegen kívül. Itt természetesen – mert, mit tehetett volna mást - ultra-közeli képekkel operált az operatőr. Annyira közeliekkel, hogy azok készülhettek volna szinte bármelyik Quimby-koncerten. A „beszélő fejek” minden időpillanatban elmélyültségről, összeszedettségről, a zene szeretetéről árulkodtak. Arról, hogy ez a zenekar képes „kicsiben” is nagy lenni, meglehetősen intim, de térben és időben teljes értékű, a Quimby-Teátrumokra hajazó előadást nyújtva. (Azért nézd meg a nem annyira mega bónusz bolondozást is!)
Két ennyire különböző típusú koncert gyakorlatilag tökéletes abszolválása nem szimplán művészet. DVD-re rögzülten maga a testet öltött zsenialitás.