Mire ez a „haláli” intro? Egyszerű. Párhuzamot vélek felfedezni a rejtélyes kérdezők és a Sziget Fesztivál szervezői által behatárolt célcsoportok között. Az „ős-Szigetesek” kedvére az idén messze nem került annyi (szubjektíve négy-öt) előadó a programfüzetbe, akik miatt érdemes lett volna kicsengetni legalább egyetlen napijegy csilis-borsos árát. A Színpad-megszűntetéses költségtakarékosság bezzeg érvénybe lépett az idén is (büféár-takarékosság kevéssé: a nyugati aranyifjak bukszái bírják), olyan szánni való cirkuszolással igyekezve ellensúlyozni, amit a legkisebb magyar tanyaközpontban is (ha van még ilyen) körberöhögtek volna. Hogyan lehet fesztivált rendezni annak múltjára és méltán megszerzett hírnevére alapozva, kirekesztve azt a hazai réteget, amelyik képes lett volna anyagilag is megtámogatni a rendezvényt? Pontosan így, ahogyan. Különösebb időjárási viszontagságok nélkül tizenhétezer látogató híjával a még elfogadható, hírhedt „nullszaldóhoz.”
Ám a Sziget Fesztiválról egy kisebb csoda folytán az idén mégsem maradtam le. Valami azt súgja, nem kell több beszámolót írnom, hiszen a bevezető önmagáért (magam ellen) beszél. („Szólj igazat”, nem kapsz több sajtójegyet.)
Ennek tudatában (is) naponta figyeltem célcsoportom felbukkanásának (nép)sűrűségét. Ritkásan voltunk. Az aggódó szülő-típusúakat elvétve láttam. A törzsszurkolók – amint jeleztem – kényszerűségből elmaradoztak.
Mégis, mit láthattak volna? A nulladik napi felhozatal hívószavai (nagyon trendi vagyok, ugye?) a Muzsikás 40 illetve Quimby Csodaországban voltak. Mivel aznap nem egyedül látogattam ki, nem volt kétséges: a „Csodaországban” kötünk ki végül. Egyébként is, a Qiumbyhez kapcsolható programok jóval korábban kezdődtek a Muzsikásénál. Az egyszemélyes francia zenekarnál, a King Automatic-nél kapcsolódtunk be. A srác nem kevés hangszerrel bástyázta körbe magát, és nagyjából a következőképp működött: egy-egy szám előtt feljátszott néhány hangmintát, aztán élőben indított lábdobon, visszajátszotta az effekteket, magához vette a gitárját és elképesztő ügyességgel játszott elképesztő bluesokat. Kicsit karcosabb énekhanggal istenigazából kinőhetné magát, de ki tudja, talán az is megjön majd idővel. Közben a Quimby trombitása, Kárpáti Dódi felbukkant a színpad: a Volt Terasz elárusító helyén. (Vásárolt is egy bakelitet.) Tőle tudom, hogy egy fesztiválon találkoztak, ahol a zenekar blues-orientált menedzsere, Podlovics Péter nyomban lecsapott rá. Jól tette!
Az őt váltó angol Ian Siegal nagy becsben áll kis hazánk még kisebb csoportja, a blues-fanatikusok körében. Legtöbbjük előtt a Quimbyhez való kapcsolódási pont is ismert: a Kiss Tibit és Varga Liviust is foglalkoztató Braindogs, a nemzetközi Tom Waits tribute-zenekar. Ian ezúttal szólóban csillogtatta nem mindennapi képességeit. Gitár és ének. Neki, a negyvenes évei elején járó blues-professzornak mindössze ennyire volt szüksége a tomboló, megszolgált megérdemelt sikerhez az aktuális Sziget-kurzusán.
Következett egy minimál-formáció: az osztrák(-magyar) gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró (mondhatnám, a kelet-európai Tom Waits) Ripoff Raskolnikov (aki ugye, szintén a Braindogs tagja is) és a billentyűs játékos Nagy Szabolcs duója. Mivel Szabolcs Ripoff magyarországi zenekarának a tagja, voltaképp nem meglepetés ez a felállás. Nem is véletlen, hiszen jó ideje feltűnő a zenekar ténykedésében, hogy maximálisan fogékonyak a másik játékára, remekül egészítve ki egymást. Ezen a koncerten nem kevesebbet tettek, mint újraértelmezték a lírai blues kategóriáját. A régebbi és újabb dalok közül nem hiányozhatott a Lenin Street című Ripoff-klasszikus sem, ahogyan egy „nagy” koncerten az dukál Közép-Európában, vagy ha úgy tetszik, Északnyugat-Balkánon.
A lelkiismeretem megnyugtatása végett rákukkantottam a Muzsikás-koncertre, és örömmel konstatáltam, hogy az idén 40 éve működő folk-etalon is megtalálta a maga (szép számú) közönségét.
A Nagyszínpadon a Quimby, velük szemközt, a távolban a Sziget Eye-nak nevezett, óriáskeréknek látszó méretes giccs, ami mit sem von le a Quimby érdemeiből.
A prológ: a Most múlik pontosan témájára alapozott Quimby-egyveleg, jazz-muzsikusokból álló fúvós kórus előadásában. Gondoltam, ekképp le is tudták a saját életét elő legnépszerűbb slágerüket. Később kiderült: tévedtem.
A Zéró-dallal indult, és szinte ugyanúgy folytatódott a koncert, mint bármely másik Quimby-buli. (Pontosítok: a látvány-elemek a legkevésbé sem voltak szokványosak.) Az első, igazán mellbevágó nóta számomra a – tudtommal klipes, momentán nem lemezes Kivándorló blues volt: legfőbb mondanivalója („.. szívesen széjjelszakadnék, ha volna még Magyarország”) miatt, hiszen közvetve magam is érdekelt vagyok a problémakörben. A jól szerkesztett műsor következő része, az Otthontalanság otthona szinte ugyanabból az életérzésből táplálkozik, cirka egy évtizeddel korábbról keltezve. Aztán: Legyen vörös! Tényleg? Tessék mondani, szegfűvel vagy anélkül?
A zenei megújulás első biztos jele a Viharon túl, szélcsenden innen kvázi akusztikus verziójában volt tapasztalható. Az Álmatlan dal kissé parodisztikus felhanggal botorkált elénk. Jött a Nice Day, Dódi előadásában. Az ember meg csak les, hogy hogyan lehet valami ennyire elbaszott és felemelő – egyszerre! A Majom-tangó, a Halleluja és a Libidó című dalok közös vonása az volt, hogy úgy hangzottak fel, ahogyan még sosem hallottam/hallhattuk azokat. Jogos a taps és a ráadás! Ekkor lépett Alice a Csodaországba. Ő egy egzotikus szépségű indonéz lány, aki tábortűz-hangulatú gitározása közepette énekelte el – magyarul, meghatón, bűbájosan - a Most múlik pontosan-t. Aztán persze a zenekar is visszajött, három dal erejéig. A kavalkád (értsd: a totális őrület) a Bordély boogie-ban teljesedett ki. Nagy kérdés: vajon profitálunk ezekből (mint közönség) az elkövetkező Quimby-koncerteken?
A tulajdonképpeni első nap (augusztus 6.) kellemes sajtófogadással kezdődött: a török Yeni Raki kóstolásával. (Ez itt a reklám helye, függetleneknek ilyet is szabad.) Erre mintha a nap is megfeleződött volna, nem csak a hold. Ki tudta, hogy az előbb említett megnagyobbodik-e vagy meghosszabbodik végül?
OTP Bank Világzenei Party Nagyszínpad. Ez lett a Világzenei Nagyszínpad 2013-ra érvényes teljes neve. Délután 4-től nyitott, kivételesen. (Szolgálati közlemény: amikor az esti órákban választanom kellett a fotózás és a jegyzetírás között, egyszemélyes sajtómunkás lévén minden esetben az írást választottam. Bocs attól, aki másként gondolta!) Az első „hivatalos” fellépő az új-zélandi Moana & The Tribe volt. Tradicionális maori dallamokat hoztak, kevésbé tradicionális feldolgozásban: reggae-vel, dubbal és suollal keverve, miközben olykor két rettenthetetlen maori táncos járta harci táncait. Ki hitte ezelőtt, hogy Új-Zéland meg Jamaica ennyire közel áll egymáshoz és hozzánk?
És jött a nap meglepetése: „pszichedelikus gypsy beat”, mégpedig Dániából! A zenekar neve: Tako Lako! Érdemes megjegyezni! A velük készült interjút már (egy ideje) olvashatjátok a portálon, amelyből (egyebek mellett) kiderül, hogy elszánt és tudatos munka folyik a zenekar háza táján, ami szinte garantálja, hogy találkozunk még velük! Nem túlzás: külön kategóriát teremtettek, amelynek fentebb olvasható nevét maguk adták. Az alap egyértelműen a balkáni muzsika. A mindenáron való fogódzót tán a Gogol Bordello képezhetné, ha az izgalmasan lebegtetett pszichedelikus szaxofon-futamok gyorsan helyre nem tennék a dolgot. Kétségkívül, hasonló kaliberű energia feszül bennük a színpadon, mint nagynevű pályatársukban. Nagyon nem mellékes: ezt az energiát a dán fiúk ugyanúgy képesek kisugározni, átadni a közönségnek. Fiatalok a zenekar tagjai, de már most kultikus bandának számítanak a szememben, és talán – az átélt Sziget-koncert hatására - nem csak az enyémben.
Következett (egy másik színpadon) az amerikai kelta-punk ikon, a Flogging Molly. Lehetett sejteni, hogy az aznapi magyar „ellenfelük” a Firkin lesz. (Az lett.) Annak ellenére, hogy Szigetes közönség „lábon megvette” a tengeren túlról érkezett produkciót, az számomra kevésnek bizonyult. A hangszeres teljesítményük ugyanis a kezdő Firkinét sem közelítette meg, ezért viszonylag gyorsan odébb álltam. (Késő este kiderült: valóban a Firkin nyert annak ellenére, hogy nem a fennállásuk legjobb koncertjét adták. A kényszerűségből visszafogott hangerő nem tett jót a zenekari hangzásnak, a tudásbéli különbség azonban így is kijött. Nálam – célfotó nélkül – ők lettek a befutók „Írországból”.)
Egy napra egy csalódás bőven elég, emiatt – a betervezett Nick Cave helyett – a biztonsági megoldást jelentő Csík zenekart választottam. „Legfiatalabb” Kossuth-díjasaink kalotaszegi blokkal nyitottak, majd gyorsan belecsaptak a lecsóba. Színpadra szólították Lovasi Andrást, és rögvest felröppent a Csillag vagy fecske! A De szeretnék valódi örömzenének bizonyult, csakúgy, mint a rá következett (talán anno szólóban felvezetett) Lovasi-nóta. Az újabb tiszta népzene-csokor után – számomra némi meglepetésre – Kovács Kati énekelte el a Boldog, szomorú dal című menyasszonykísérőt. Létesült tehát egy újabb típusú átjáró a zenei műfajok között, azzal együtt, hogy a rá következő Rock and rollert – népzenei körítésben – kevéssé véltem eltaláltnak. Az egyik patinás Cseh Tamás-dalt Szabó Attila énekével annál inkább, a a Héjsza pedig, most aztán érezhetően szívből szólt! A „Rackajamelés” a Széki Hobóval vette kezdetét. Később, amikor a Most múlik pontosan hangzott fel - különösen megkapó előadásban: a kivetítőn láthattuk, hogy valaki elsírta magát az első sorokban. Mit mondjak, méltó bemelegítés volt a buli a december végi ünnepi, negyedszázados nagykoncert előtt!
„Emlékezz a múltadra, de engedd a jövőben élni!” Nem, ez nem pontosan a Jethro Tull gondolata, hanem a Warsaw Village Band egyik dalából vett jellegzetes sor. Ők autentikus népi hangszereket modernekkel keverve játszottak nekünk ősi lengyel dallamokat, nem nélkülözve a jazzes hangvételű trombitafutamokat. Az összhangzat zene volt füleimnek ezen a késő délutáni – Szigetes időszámítás szerint kora reggeli – órában. Megkíséreltem kibogozni a szálakat, sikertelenül. Akárhonnan próbáltam megközelíteni, a történelmi korokon átívelő, minden tizedmásodpercében izgalmakat hordozó muzsikát találtam „csak”, számomra ismeretlen típusú (ún. suka) hegedűt varázslatosan kezelő, villámlón tüzes énekű hölgy vezérletével. Ez a produkció – más körülmények között – minimum egyhavi energiabombával látna el. Itt a lábakat kevéssé mozgatta meg, a szíveket és az agyakat vélhetően annál inkább! Néha elszálltam velük együtt a messzi északra, ahol egy lassú polka túlvilági tüzeket gyújt. A végén (máig) képtelen voltam eldönteni, hogy ez egy sajátos relaxálás volt-e, vagy a nap koncertje.
Már csak azért sem, mert rögvest szétdobtam a maradék agyam a Super Starsky ska-ba fulladó, könyörtelenül kiérlelt, ugyanakkor rendkívül mulatságos Abba-, Boney M- és egyéb paródián, amit azért nem bontok ki most, mert a frontember Borovitz Tamás ígért egy lemezt a közeljövőre időzítve, rajta a legjobban sikerült feldolgozás-nótákkal! Annak kivesézéséig legyetek szívesek, érjétek be ezzel a röpke híradással!
Tudva, hogy a Nagyszínpadon Ska-P koncert veszi kezdetét, konzekvensen maradtam a Világzeneinél. Nem bántam meg, mert a PASO megmutatta, milyen a skAttila-virtus! A magyar szövegű nótákkal ugyan csínján bántak, de gondolkozzunk, Béláim: ki lépett volna mást a helyükben? Nagyon erős koncertet nyomtak le „csakazértis” hangulatban, számtalan embert csalogatva elő a sátraikból, vagy ki tudja honnan, és a kőkemény rivális ellenében igenis „megcsinálták” a bulit! Értsd: sokkal többet kihoztak ebből a helyzetből, mint amennyit bárki várhatott. Tisztelet a helytállásért, kedves PASO!
És hol tart manapság Rachid Taha, az arab zene felkent médiuma? Nos, ez idő szerint a „spagetti western” muzsikával igyekszik fűszerezni azt. Sajnos, a Sziget-koncertjében több volt a limonádé, mint az arab bódulat illékony fűszerei, pedig erre nem voltam szomjas, a Dúzsi-féle szekszárdi vörössel viszont senki nem kínált meg. Sajnos.
Ennél fogva 9-én, pénteken új életfilozófiára kaptam a Yellow Spots jóvoltából: „Nézd a halál napos oldalát”! Schlecki újjászervezett koncertje közben az élveboncolás – más karakterű frontemberrel ugyan, de továbbra is zsigerből garantált. Mintha mise történt volna a lelkem pokoli üdvéért. Én meg közben tiszta szívből röhögök rajta/rajtuk/rajtatok/rajtam. Ámen.
A három, lentről nézve különös ukrán viseletet öltött, különleges hangokkal megáldott leányzó megfog, a szakállas démon nem ereszt. Egyetlen mondatba sűrítve ekképp dekódolható a 2004-ben alakult DakhaBrakha (nevük jelentése: ad-vesz) varázsának titka. Kétségkívül hozzátartoznak a recepthez a (nem kizárólag ukrán) népdalkincs, amelyek egyes darabjait speciális hangszerarzenál (dominánsan cselló) kíséretében vezettek elő. Az ihletett, már-már oroszosan befelé forduló líra ugyanolyan jól áll nekik, mint a finn Varttinára hajazó „boszorkányrepülés”, meg a többi, más irányú zenei elszállások. Az ő mikro-világuk: kapunyitás egy sosem volt makro-világra. Nagyon remélem, hogy el-elszállnak hozzánk még néha-néha, mert nagyon elkél errefelé a szláv típusú lelki segítség errefelé! Az ő földön túli forrásokból táplálkozó erejük pedig tökéletes biztonsággal hordozza azt.
A Szigetes koncertjük alapján alig hihető, hogy a rap volt meg előbb a macedón Shutka Roma Rap muzsikájából, hiszen annyira magas szinten integrálták bele a macedón rézfúvós hagyományokat! (Nem véletlenül vette át és adta ki a Fonó az aktuális lemezüket.) Persze, nem rafkós romák lennének, ha nem kevertek volna bele egy kis „lakodalmast”. Lehet, hogy épp ennek köszönhető a vártnál mérsékeltebb sikerük?
Az amerikai, pontosabban arizonai Calexico a Sziget visszatérő vendégének számít. Az államhatár túloldalán, Mexikóban honos mariachi, a country, valamint az alter rock speciális keverékét tolják, amelynek egyes darabjaiban nem feltétlenül tudod eldönteni, hogy melyik országban kalandozol éppen, (szigorúan) zene értelemben véve. Ezzel a Calexico valóságosan kiköveteli magának a figyelmet. Nem volt ez másként a Szigeten sem, amelynek műsora tovább áradt, de nekem ez volt a befáradós napom a héten.
Máris a szombatnál tartunk, amely számomra a cseh Cankisou koncertjével virradt fel. Ahhoz képest, hogy egy mitológiai nép után nevezték el magukat, a zenéjük nagyon egyetemes. (Már amennyire beszélhetünk ilyesmiről egyáltalán a világzene berkein belül.) A számos összetevő egyetlen irányba mutat, aminek köszönhetően erős és energikus koncerttel ajándékozták meg a heti bulizásban, illetve a heti munkában megfáradt Sziget-populációt. Minden volt itt kérem, a torokénektől kezdve az afrikai ritmusokon át a rockgitár-zúzáson keresztül a reggae-ig. Nem mellesleg a szaxofonosuk játéka sem volt piskóta. A leghatásosabb ébresztőnek bizonyultak a Sziget első munkaszüneti napján.
Még nem láttam olyat, hogy egy zenekar kiadójának (belga) igazgatója személyesen ellenőrizze a színpadon a hangbeállást. Nos, ennek is eljött az ideje, köszönhetően egy kivételes indíttatású (és tehetségű) zenekarnak! A zimbabwei Mokoomba muzsikája háromféle népzenében gyökerezik, mégis túlmutat azon. Az íze, a színei, a mívességében kibontakozó összetettsége, a forgószél-szerű pörgése, ami a színpad előtt is magával ragad, mind-mind feljogosítja a Mokoombát, hogy ne csupán Afrika, hanem a világ egyetemes kultúrájának szerves részévé válhassanak. Elérték, hogy a koncert minden képe és hangja belém ivódjon! Hiszen, hogy a teljes legénység egészen elképesztő a cappella teljesítményre képes, nem hittem volna! No és azok a látványos táncok! Egy szó mint száz: alighanem az Év Koncertjét volt szerencsém látni/hallani! Utána pedig azt, hogy a direktor önkezével árusította a lemezt, amelynek licencét tavaly az egyik magyar kiadó is megvásárolta. A csodálkozás ideje azonban – a csoda-koncert befejeztével – lejárt.
A Szigeten szintén nem először fellépő Leningrad megerősítette, hogy az orosz ska mint olyan, igenis létező fogalom! A zenekar pedig megérdemelten foglalja el előkelő pozícióját a műfajt preferáló közönség körében. Az „urali medve erejével” (ezt is kösz, PASO”) lenyomott koncert 2013-ban is csodálat tárgyát képezte annak ellenére, hogy bombázó külsejű énekesnőjük nem volt épp bombaformában.
„Szabadság vagy halál!” Ez a lengyel R.U.T.A. jelszava. Parasztdalokat hallhattunk tőlük, folk-punk-rock feldolgozásban. Izgalmas és kevéssé érdekes momentumaik egyaránt akadtak. Szerencsére, végül az előbbi nyomott többet a latban. Különösen akkor, ha a lázadó (punk) attitűd felől közelítünk hozzájuk, hiszen a régi korok renitenseinél nem egy görbe este (kétes) sikere volt a tét.
Az olasz Figli Di Madre Ignota „spagetti Balkán” „mindent bele” mixét ezúttal (is?) történetesen opera-részlet vezette fel. Aztán valami olyasmi történt, mintha egy vendéglő kínálatát kóstoltatták volna végig velünk, nagyjából két falatonként. Nem erősségem a gasztronómia, de úgy vélem: osztályon felüli étteremben jártunk (ahol szerencsére, nem nekünk kellett fizetni, vagy mégis?), bár előfordult, hogy csiliszósz csöppent a spagettitésztánkra, a csevapcsicsát (szokatlan) fűszerezéssel tálalták, nem beszélve a tengeri herkentyűk különös ízesítéséről.
Ennyi jutott számomra a 2013. évi Sziget Fesztiválból. Másnap – az ún. (köztársasági elnök és parlamenti képviselők nélküli, mégis demokratikus) „Fesztiválköztársaság” idejének lejártával közvetlenül - a királyinak egyelőre nem nevezett hétköznapok, a munka világa várt. Keményen és kegyetlenül, épp úgy, mint máskor.
És a fentieket alapul véve halvány sejtelmem sincs, mit hozhat a Sziget Fesztivál történetében a 2014. év.